Mindez nem a falmászás, hivatalos nevén a sportmászás bűne, tegyük hozzá gyorsan. Ez az új, csupán néhány évtizedes sportág telitalálat a megváltozó sportéletben, a színesedő olimpiai palettán. A hegymászás mint tevékenység egyidős az emberiség történetével, és az emberfia már csak olyan, hogy szeret versengeni a társával. A mászásnál maradva ennek több formája létezik, egyesek pótlólagos oxigén és mindenféle külső segítség nélkül akarnak feljutni a világ legmagasabb hegycsúcsára, mások lélegzet­elállító sziklákat vagy éppen toronyépületeket akarnak megmászni kötél és mindenféle biztosítás nélkül. A kevésbé vakmerőek azon törték a fejüket, hogy lehetne a mászást tömegek szenvedélyévé, mi több, szabályrendszerrel behatárolt sportággá, kevésbé fennkölten fogalmazva üzletté alakítani. Kevesen tudják, hogy az első sziklamászóverseny az Aggtelek Kupa volt, amelyet 1973-ban rendeztek meg először, akkor még a határ túloldalán. Ám a sziklák egyrészt erodálódnak, másrészt természeti kincseknek számítanak, harmadrészt korlátozottan lehet elérni őket.

A sportmászás történetében a sztenderdizált fal megalkotása jelentette az igazi áttörést. Ellenőrzött, biztonságos körülmények, egyenlő esélyek, ezek a minden sportággal szemben támasztott feltételek. Idővel megalakult a Nemzetközi Sportmászószövetség (IFSC), az új sportág a 2006-os téli olimpián be is mutatkozott, akkor valóban csupán bemutató jelleggel. A két évvel ezelőtti tokiói nyári játékok műsorába már hivatalosan is felkerült a sportmászás, s hogy mennyire népszerű ez az új sportág, azt igazából tavaly nyáron, a Münchenben megrendezett multisport Európa-bajnokságon szűrhettük le. Remek ötletként szabadtéren, a város központjából felállított falnál rendezték a versenyeket, minden egyes nap több ezres tömeg előtt, fantasztikus hangulatban. S amikor éppen nem versenyek zajlottak, akkor az érdeklődök szerelést húzhattak, és nekiveselkedhettek a falnak. A sportmászás nézőként is érdekes és izgalmas, ma már világkupa-sorozatot rendeznek, amit természetesen az egyik neves sportcsatorna közvetít.

Erő, ügyesség, kitartás, összpontosítás kell hozzá, e képességek fejlesztése okán a gyerekeknek is ajánlható. A terjedésének, a népszerűsége további növekedésének egyetlen korlátja van: a falak száma, pontosabban a termek kapacitása. A gyorsmászófal magassága tizenöt méter, ami durván öt emeletnek felel meg, akárhol nem fér el egy ilyen kellék.

A templomok tökéletesen megfelelnek eme kívánalomnak. Blaszfémia? Igen is meg nem is. És a Hagia Sophia? Amibe mélyen hívő kereszténynek nem szabadna betenni a lábát, mégis kihagyhatatlan turisztikai célpont Isztambulban. Vagy éppen a Dózsa György úti, valamint az angyalföldi zsinagóga? Ma – több sorstársához hasonlóan – mindkettő vívóteremként működik. Időről időre berzenkednek is emiatt a zsidó szervezetek, ám mivel eredeti funkciójukat értelmetlen lenne visszaállítani, még mindig jobb, hogy használják őket, így nem ítéltetnek lebontásra.

Európában az amszterdami Újtemplom, a Nieuwe Kerk volt az első istenháza, amelyet világi célra alakítottak át még 1979-ben. Elfogytak a hívek, nagyon költségessé vált a fenntartása, ezért a városi tanács hosszas vita után úgy döntött, hogy kiállítócsarnokká transzformálja. A királyi család továbbra is itt tartja beiktatási vagy éppen házassági ceremóniáit, a múzeum mellett kávézót is nyitottak benne, még csak azt sem mondhatnánk, hogy ne tartanák becsben. Csak éppen másképp, mint amire eredetileg tervezték.

Egy-egy ilyen példa önmagában még nem botrány. A folyamat, annak elképesztő sebessége az ijesztő, ami ennek hátterében áll. Olvasom, hogy a német egység létrejöttekor Németország lakosságának még nyolcvanöt százaléka tartozott valamelyik keresztény egyházhoz. Napjainkra ez az arány húsz százalék alá esett. Ne áltassuk magunkat, a szokásos fáziskéséssel hasonló változás megy végbe nálunk is. A kisvárosban, ahol élek, gyerekkoromban vasárnaponként négy misét celebráltak, ma már csak egyet, olykor kettőt. Köszönhetően a helyi katolikus iskolának, legalább ezen alkalmakkor meg is töltik a hívek. Nálunk még nem pusztulnak a templomok, csupán elnéptelenednek. Ám egyiket a másik követi. Franciaországban átlagosan mindennap két templomot gyaláznak meg. A vandálok szerencsés esetben beérik a kegytárgyak, a szobrok, festmények megrongálásával, megszentségtelenítésével, rosszabb esetben fel is gyújtják az épületeket. Egy másik kimutatás szerint ugyancsak Franciaországban kéthetente tűnik el egy templom a süllyesztőben. Szerencsés esetben csak új funkciót kapnak, étteremmé, múzeummá, sportmászóközponttá alakítják, rosszabb esetben lebontják őket.

S ki tudja, a festett ólomüvegen megtörő fény talán valóban mágikus hatást kölcsönöz az élménynek. Amikor az ember célba ér, feljut a csúcsra, különös érzés keríti hatalmába. Ezek szerint nem csupán kinn, a természetben, hanem zárt térben, egy templomban is ránk ereszkedik az ihletett hangulat. Megérint a teremtés, a teremtett világ fensége. S ha az ember a kegyelmi pillanatban végiggondolja, hogy kétezer év felhalmozott szellemi és tárgyi örökségének köszönhetően van része eme különös kegyben, akkor akár azt a következtetést is levonhatja: nem feltétlenül való a kereszténység a történelem szemétdombjára. Az európai lét kényelmének, a harmóniának, akár hiszünk benne, akár nem, a távozásra felszólított keresztény Isten a legfőbb letéteményese.

Borítókép: Mászófal egy párizsi templomban (Fotó: YouTube/Képernyőkép)