Mindez nem a falmászás, hivatalos nevén a sportmászás bűne, tegyük hozzá gyorsan. Ez az új, csupán néhány évtizedes sportág telitalálat a megváltozó sportéletben, a színesedő olimpiai palettán. A hegymászás mint tevékenység egyidős az emberiség történetével, és az emberfia már csak olyan, hogy szeret versengeni a társával. A mászásnál maradva ennek több formája létezik, egyesek pótlólagos oxigén és mindenféle külső segítség nélkül akarnak feljutni a világ legmagasabb hegycsúcsára, mások lélegzetelállító sziklákat vagy éppen toronyépületeket akarnak megmászni kötél és mindenféle biztosítás nélkül. A kevésbé vakmerőek azon törték a fejüket, hogy lehetne a mászást tömegek szenvedélyévé, mi több, szabályrendszerrel behatárolt sportággá, kevésbé fennkölten fogalmazva üzletté alakítani. Kevesen tudják, hogy az első sziklamászóverseny az Aggtelek Kupa volt, amelyet 1973-ban rendeztek meg először, akkor még a határ túloldalán. Ám a sziklák egyrészt erodálódnak, másrészt természeti kincseknek számítanak, harmadrészt korlátozottan lehet elérni őket.
A sportmászás történetében a sztenderdizált fal megalkotása jelentette az igazi áttörést. Ellenőrzött, biztonságos körülmények, egyenlő esélyek, ezek a minden sportággal szemben támasztott feltételek. Idővel megalakult a Nemzetközi Sportmászószövetség (IFSC), az új sportág a 2006-os téli olimpián be is mutatkozott, akkor valóban csupán bemutató jelleggel. A két évvel ezelőtti tokiói nyári játékok műsorába már hivatalosan is felkerült a sportmászás, s hogy mennyire népszerű ez az új sportág, azt igazából tavaly nyáron, a Münchenben megrendezett multisport Európa-bajnokságon szűrhettük le. Remek ötletként szabadtéren, a város központjából felállított falnál rendezték a versenyeket, minden egyes nap több ezres tömeg előtt, fantasztikus hangulatban. S amikor éppen nem versenyek zajlottak, akkor az érdeklődök szerelést húzhattak, és nekiveselkedhettek a falnak. A sportmászás nézőként is érdekes és izgalmas, ma már világkupa-sorozatot rendeznek, amit természetesen az egyik neves sportcsatorna közvetít.
Nem kell ezt ennél is részletesebben ecsetelni, a sportmászás ma már nem hóbort, nem is pusztán extrém sport, hanem egyre szélesebb tömegek hobbija.
Erő, ügyesség, kitartás, összpontosítás kell hozzá, e képességek fejlesztése okán a gyerekeknek is ajánlható. A terjedésének, a népszerűsége további növekedésének egyetlen korlátja van: a falak száma, pontosabban a termek kapacitása. A gyorsmászófal magassága tizenöt méter, ami durván öt emeletnek felel meg, akárhol nem fér el egy ilyen kellék.
A templomok tökéletesen megfelelnek eme kívánalomnak. Blaszfémia? Igen is meg nem is. És a Hagia Sophia? Amibe mélyen hívő kereszténynek nem szabadna betenni a lábát, mégis kihagyhatatlan turisztikai célpont Isztambulban. Vagy éppen a Dózsa György úti, valamint az angyalföldi zsinagóga? Ma – több sorstársához hasonlóan – mindkettő vívóteremként működik. Időről időre berzenkednek is emiatt a zsidó szervezetek, ám mivel eredeti funkciójukat értelmetlen lenne visszaállítani, még mindig jobb, hogy használják őket, így nem ítéltetnek lebontásra.
Európában az amszterdami Újtemplom, a Nieuwe Kerk volt az első istenháza, amelyet világi célra alakítottak át még 1979-ben. Elfogytak a hívek, nagyon költségessé vált a fenntartása, ezért a városi tanács hosszas vita után úgy döntött, hogy kiállítócsarnokká transzformálja. A királyi család továbbra is itt tartja beiktatási vagy éppen házassági ceremóniáit, a múzeum mellett kávézót is nyitottak benne, még csak azt sem mondhatnánk, hogy ne tartanák becsben. Csak éppen másképp, mint amire eredetileg tervezték.
