Az EU elmélete szerint a Balkán az unió része. Nem hivatalosan, de voltaképp az. Irányelveket fogalmazhat meg, médiával foglalkozhat meg adórendszerrel, emberi jogokkal. Koszovó pedig egy olyan ördöglakat, amelynél megáll a tudomány. Ördöglakat, azaz van megoldása, de cseppet sem egyszerű. Koszovót hatalmi önkény és brutális erőszak szakította el Szerbiától, pedig a szerbek hitték azt, hogy a határok változtathatatlanok. A kérdésben az unió sem egységes, több tagállam se ismeri el Koszovót, gondolván saját kisebbségeire, amelyek joggal mondhatják, ha az albánok megtették, mi miért ne? De mivel az EU és általában a nemzetközi közösség nem túl fifikás, túl sok szerződés köt mindenkit, túl sok irányelvet kell követniük, s túl sok egyéni érdek fűződik a fennálló helyzet fenntartásához, ezért eljátsszák, hogy nincs itt semmi látnivaló, Koszovó létezik, Szerbia fogadja el, s mindenki kövesse a demokratikus játékszabályokat. Legyenek választások, meg médiapluralizmus, ünnepeljük a sokszínűséget, mint valami eurovíziós dalfesztivál politikai színtéren.
Elfeledik ugyanakkor azt, hogy Koszovóban és Szerbiában emberek élnek, saját elképzeléseik vannak a jövőről, érzelmeik vannak és iszonyú mennyiségű vér folyt a különböző háborúkban, hogy ez vagy az a falu jelenleg hogy néz ki. Novak Djokovics az élő példa rá, hogy mennyire fontos ez a kérdés. A teniszező dúsgazdag ember, így esetében nem a pénz számít. Épp ellenkezőleg, ő épp ismertsége és befolyása okán írja le a kamera lencséjére, hogy Koszovó Szerbia szíve.
Vállalja a támadásokat azok helyett, akik nem tudnak úgy nyesni és lecsapni, mint ő. Ennek a cikknek sem célja igazságot tenni, hogy akkor kié Koszovó, hiszen nem szabad azt a rengeteg áldozatot kinevetni, amelyet emberek meghoztak saját eszméik és földjük védelmében.
Az UCK egyszerű gerillaszervezetből vált államalkotó csoporttá, irányít egy kvázi létező országot, tűzbe mentek azért, hogy megvalósuljon az álom. Azaz mindenkinek igaza van egy ilyen helyzetben, épp ez benne a szörnyű.
Mert végül valaki veszít, tömegek fogják azt érezni, nincs igazság a Földön, semmivé lett az a rengeteg áldozat, amit meghoztunk. No persze az élet megy tovább, dolgozni kell, teniszezni kell, a tragédia idején is vannak jó pillanatok, és soha senki nem felejti el, hogy egy nap talán eljön az a pillanat, amikor mi kerülünk fölénybe. Tiocfáidh ár lá! – Felvirrad a mi napunk! – ez volt egykor az IRA jelmondata, ezt festették fel a belfasti házak falára, akkor, amikor a vezetőik többsége brit börtönökben raboskodott. Majd elmúlt néhány évtized, és az IRA politikai szárnya Észak-Írország – tegyük hozzá, nem működő – kormányának vezetőereje, az Ír-sziget egyesítése pedig szinte elkerülhetetlen.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!