Aki a Balkánt meg akarja érteni, annak sok sikert kívánok. Nem azért, mert nem logikus az ottani gondolkodás, hanem mert aki maga nem balkáni, az csak kívülről okoskodhat, saját mércéje szerint méri az ottani eseményeket és szereplőket, és következetesen rossz végkövetkeztetésre jut. Ez amolyan törvényszerű dolog. A valóságot senki se tudja teljes egészében befogadni, kódokra van szüksége, hogy értelmezze a másik, eltérő világ eseményeit, jelenségeit. A mecset az templom, az imám az pap, a rakija pálinka, az elnök pedig elnök. Többé-kevésbé ezek igazak, de mégsem teljesen. Itt szokott elbukni minden távolról érkező megoldási javaslat a Balkán ügyében, hogy csak többé-kevésbé igazak ezek. A helyi lakosság számára pedig minimálisan se pozitív, hogy a nagy székesfővárosból, Brüsszelből osztja valaki az észt szürke öltönyben.
Az Európai Unió ugyanis mindent megtett azért, hogy a Balkán ne tudjon fejlődni. Az alaptézise a kék-sárga kvázi-birodalomnak az, hogy a fejlődés óhatatlanul magával hozza az erősödést, ez pedig az ott élő népek esetében veszélyes.
Hiszen a Drinán ívelő híd minden kőkockája értelmetlennek tűnő testvérháborús vérrel van áztatva, no meg a mostari kőív is, amely során horvát a bosnyákkal harcolt, miközben a szerbekkel álltak szemben mindketten. Ez a hely ma turistaparadicsom, fiatalok ugrálnak le a folyóba, az úri közönség tapsol. De nem ért semmit. Mert az unió arra jutott, a Balkánt úgy lehet pacifikálni, hogy mézesmadzagot húzunk el előtte, a reménybeli uniós tagságot, egy szép, távoli napon ez megtörténhet. Akkor pedig eljön a Kánaán. Addig viszont minden térségbeli állam és államocska küzdjön a brüsszeli bürokraták kedvéért. Mert a végső szót természetesen ott mondják ki, hogy az aktuális, államnak nem igazán nevezhető emberközösség alkalmas-e a csatlakozásra.
Szegény Bosznia-Hercegovina pedig megkapja a feje fölé a bürokraták nedves álmaiban szereplő, mindent megbénító struktúrát, a háromfős elnökséget, akik cserélgetik egymást, de a szerbek voltaképp külön életet élnek, így az ő képviselőjük nem kap szót az egész ország felett.
A végső szó a szürke eminenciásé, akit főképviselőként kijelöl a nemzetközi közösség. Amolyan alkirály vagy diktátor, de kedves és szemüveges, átadja a döntések többségét a helyi tisztviselőknek.
A Bosnyák-Horvát Föderáció, amely az ország területének nagyjából 51 százalékán terül el tíz kantonra oszlik, ezek mindegyike rendelkezik kormánnyal, parlamenttel, az ezekhez szükséges közszolgákkal, s brutális méretű korrupció jellemzi a berendezkedést. Mert ez az a fedő, amely alatt puhul a hús, az okos nyugati gondolkodás szerint ha megvan a megfelelő csúszópénz a megfelelő zsebekben, akkor nem fog senki fegyverhez nyúlni. Feltehetően hazulról hozták ezt az elméletet, elég csak az Európai Parlament legutóbbi korrupciós botrányát nézni, ahol a szocialista képviselő asszony feltehetően azért nem maga vitte el a kenőpénz utolsó, nem számottevő részét, mert egyedül nem bírta el a bőröndöt, s megkérte az apukáját a segítségre.
