Egy Varsóból Elblagba tartó teherautó nyitott platóján megismerkedtünk a wroclawi illetőségű, velünk egykorú Januszsal. Éjszaka érkeztünk Elblagba, ahol a sopoti dalfesztiválra igyekvő stoposok egy üres, kopár, talán focipályának használt helyen ütötték fel sátraikat. Janusz felajánlotta, hogy alhatunk a kétszemélyes sátrában, ami csak abból a szempontból okozott gondot, hogy vele együtt már három lengyel szállásául szolgált. Egy földre terített pokrócon helyet szorítottak nekünk, de csak oldalt fekve fértünk el.
A lengyel fiúk segítőkészsége meghatott. Ekkor szembesültem először a lengyel–magyar barátság olyan megnyilvánulásaival, amelyekhez hasonlók végigkísértek minket az út során.
És ekkor ettem életemben először közönséges nyers uborkát héjastul, hozzá sűrű, tömör, barna kenyeret, amelynek a savanykás ízétől eleinte megrettentem, de újdonsült barátaink megnyugtattak, hogy ettől leszek igazán egészséges. Bizony eszembe jutott akkor József Attila Éhség című versének részlete:
Kenyér s uborka az ebédjük mára / s mind úgy eszik, ne vesszen csöpp se kárba / s hogy jót harap s hozzáharap megint.
A lengyelek számos kézzelfogható jelét adták annak, hogy a történelmi barátság náluk nemcsak szólam, hanem tettekben is megnyilvánuló valóság. A politikai nézeteink is hasonlók voltak. Leegyszerűsítve:
utáltuk a szovjet rendszert és csodálattal bámultuk az amerikait. Szerettük a nyugati rockzenét, öltözködést, hajviseletet − e téren nagyon egy húron pendültünk − és, hogy később se veszítsük el egymást, címeket cseréltünk.
Januszsal a barátság tartósnak bizonyult. 1971-ben a feleségével, Halinával együtt az Egyesült Államokba disszidált. Ma már elmondhatom, hogy családunk hathatós segítséget nyújtott számukra a szocialista tábor illegális elhagyásához. Janusz egyedül érkezett Budapestre és nálunk szállt meg. Ezután beavatott minket a terveibe. Elmondta, hogy tőlünk Jugoszláviába utazik, ahova – hamis útlevelek készítéséhez − magával viszi a felesége és a saját igazolványképét.
