Természetesen az eseményről tudósító nyugati média csak az idegesítő magyarok újabb példáját látta az Európai Unióval kapcsolatos nyafogásban. Az Egyesült Államok magyarországi nagykövete azt dohogta, hogy Orbán Kreml-összeesküvés-elméletekkel házal. De ha elolvassa a beszédet, láthatja, hogy a média és mások is átsiklottak a beszéd filozófiai lényege felett. Egyértelmű, hogy a magyar vezető – hogy az amerikai jobboldalon népszerű kifejezéssel éljek – „pontosan tudja, hány óra van” globálisan és lokálisan, Európában egyaránt.

A legnagyobb probléma, amellyel a világnak ma szembe kell néznie, a Nyugat gyengesége és szétesése – mondta. Orbán szerint a nyugati nemzetek hátat fordítottak azoknak az eszméknek és gyakorlatoknak, amelyek nagy civilizációvá tették őket. És bár vannak jelei annak, hogy az átlagemberek ráébrednek a válságra, és változást akarnak, a nyugati országokat irányító elitek bigottnak és szélsőségesnek látják a népüket. Ha sem az uralkodó osztály, sem az uraltak nem bíznak a másikban, akkor milyen jövője van a képviseleti demokráciának?

Orbán szerint ez a vízió gyengíti, sőt feladja mindazt, ami a nemzetet lehetővé teszi. Hat évtizeddel később a lennonista álmodozók – különösen Európában – olyan civilizációt hoztak létre, amelyben Isten halott vagy haldoklik, a migránsok nagy számban mozognak a határokon keresztül, amelyek senkit nem érdekelnek annyira, hogy megvédjék, és a fiatal generációkat csak azért érdekli népük történelme, hogy megvethessék azt.

Ez egy olyan civilizáció, ahol a családok szétesőben vannak, a hardcore pornó mindenütt jelen van, a szexuális perverzitást új normaként ünneplik, a gyerekeknek pedig azt propagálják, hogy gyűlöljék a testüket és vágyjanak a megcsonkítására.
Ez egy olyan civilizáció, ahol a szolidaritás egyre nehezebben képzelhető el, mivel a politikai, oktatási, üzleti és kulturális elit megtanította a tömegeket arra, hogy csak a saját vágyaikkal törődjenek, és hogy elfogadják a durva faji törzsiséget (feltéve, hogy nem 
európai származásúak).

A miniszterelnök beszélt az előző esti, felháborító párizsi olimpiai megnyitóünnepségről, amelyen a világ egyik legnagyobb nemzete úgy döntött, hogy a világ egyik legszebb fővárosából közvetített globális adásban a „szabadságért” folytatott történelmi küzdelem vezetőjeként mutatja be magát, amelyhez királyi családtagok borzalmas lefejezésére volt szükség, és homoszexuálisok, transzneműek és transzvesztiták szerepeltek Az utolsó vacsora groteszk paródiájában.

 – elmélkedett Orbán, nemcsak Franciaországról, hanem a modern nyugati emberről is szólva.

Egy provokatív filozófiai kitérővel folytatta Orbán:

Ha valaki Európában még olvas Dantét, akkor felismeri azt a dinamikát, amelyről a magyar miniszterelnök beszél. A Pokol 15. éneké­ben a zarándok Dante és kísérője, Vergilius ellátogat a szodomiták körébe, ahol Dante találkozik régi mentorával, Brunetto Latinivel. Brunetto elmondja Danténak, mennyire büszke tanítványa világi sikereire, és arra biztatja, hogy továbbra is írjon verseket a saját személyes dicsőségére. Amint a vers tágabb összefüggéseiben világossá válik, a szodomiták köre azt a kárhozatos kulturális meddőséget szimbolizálja, amely abból fakad, ha csak önmagunkkal törődünk, és saját közvetlen vágyainkat teljesítjük.

Dante Alighieri korának ismert költője volt, de igazán naggyá csak akkor vált, amikor elszenvedte a hatalomból és kegyelemből való bukását, és elviselte a száműzetést, amely Isten felé fordította tekintetét, és megalkotta az Isteni színjátékot. Senki sem emlékszik a grandiózus Brunetto Latinire, de ahogy T. S. Eliot mondta egyszer: „Dante és Shakes­peare megosztja egymás között a világot. Nincs harmadik”.

Orbán különböző politikai javaslatokat tett arra vonatkozóan, hogy mit kellene tennie Euró­pának, hogy ne váljon „szabadtéri múzeum­má” a dinamikus új világrendben. Mégis úgy tűnt, nincs meggyőződve arról, hogy a nyugat-európai nemzetek – megkülönböztetve a közép-európai nemzetektől – jelenleg képesek lennének visszafordítani hanyatlásukat. Beszéde utolsó részében Magyarország egyfajta „benedeki opciót” választott: vagyis egy olyan terv kidolgozását, amely lehetővé teszi, hogy nemzetként fennmaradjon és gyarapodjon a radikális változások és a széles körű európai hanyatlás világában.

El kell kezdenie gyermeket szülni, méghozzá gyorsan. A bevándorlás nem megoldás. „A nyugati tapasztalat az, hogy ha több a vendég, mint a vendéglátó, akkor az otthon már nem otthon” – mondta Orbán. „Ezt a kockázatot nem szabad vállalni.”

Egy évtizeddel ezelőtt egy családpolitikával foglalkozó politológus elmondta nekem, hogy épp most fejezett be egy tanulmányt az Európai Unió megbízásából, amely arra volt kíváncsi, hogy lehetséges-e vallás nélkül növelni a születésszámot. A tudós tanulmányozta a problémát, és arra a következtetésre jutott, hogy nem, ez nem lehetséges. Azt mondta, hogy Brüsszelnek nem tetszett a következtetés, de őszintének kellett lennie.

Valamilyen szinten Orbán ezt bizonyára érti, hiszen a tusványosi tömegnek azt mondta, hogy ha Magyarország elhagyja Istent, és a „zéró vallás” országává válik, akkor feladta nemzetének kulturális alapjait. Orbán azt mondta: 

 Ellentmondásos módon Orbán a „zéró vallás” eljövetelét az azonos neműek házasságának elismeréséhez kötötte. Nem részletezte, de igaza van – egy bizonyos pontig.

Az 1930-as években az oxfordi szociálantropológus, J. D. Unwin kiadta a Sex and Culture című tudományos történelmi tanulmányt nyolcvan kultúráról és hat civilizációról. Unwin arra a következtetésre jutott, hogy a szexuális visszafogottság a legfontosabb tényező egy kultúra vagy civilizáció sikerében. A gazdagsággal együtt jár a szexuális liberalizáció, ami sietteti a társadalmi entrópiát. A szexuális liberalizáció a vallás hanyatlásával is összefügg, állapította meg Unwin. Ha egy kultúra vagy civilizáció egyszer felhagy a szexuá­lis visszafogottsággal, három generáción belül társadalmi energiája elenyészik, és az emberek elveszítik érdeklődésüket a mindennapokon kívüli élet iránt.

– írta Unwin.

Amikor tehát Orbán a „melegházasságot” tette felelőssé Isten haláláért, csak részben volt igaza. Az azonos neműek „házassága” soha nem jött volna létre, ha a szexuális forradalom nem zajlott volna le először az 1960–1970-es években. A század közepén az élesen fanyar angol költő, Philip Larkin átlátott a forradalom üres ígéretein, annak alapvető nihilizmusán. A High Windows című 
1967-es versében Larkin így jellemezte a szexuális szabadság lennonista eszméjét: 

Igaz, hogy az azonos neműek „házasságának” a heteroszexuális házassággal egyenértékűként való törvényi és szokásjogi rögzítése kulturális és civilizációs Rubicon. Ez az a pont, ahol a rosszul kihasznált és elhajlott keresztény hagyomány végleg megtörik. Kétséges, hogy bármely nemzet, amely elfogadja az egyenértékűséget, vissza tudja-e szerezni azt, amit eldobott. Magyarország még nem itta meg azt a bizonyos mérget.

Ennek ellenére kevés jel utal arra, hogy a magyar nép sokkal több lenne, mint névlegesen vallásos. Lehet, hogy a kommunizmus a történelem temetőjébe került, de a szexuális forradalom minden erejét megőrzi a mai Magyarországon. Egy a harmincas évei elején járó, hívő katolikus budapesti egyszer arról panaszkodott nekem, hogy az ő generációja „csak azt akarja, hogy Magyarország egy magyar Svédország legyen” – vagyis világias, szexuálisan szabad, amely a fogyasztói élvezeteknek él.

Bizonyára túl nagy elvárás egy királytól, hogy filozófus, pap és a nemzet atyja is legyen. Valójában a régmúlt korokban egy király éppen erre volt képes. Most nem. A mi demokratikus korszakunkban nem. Orbánnak szövetségesekre van szüksége.

Hol vannak a papok és a lelkészek? Hol vannak a művészek és kulturális vezetők, akik elutasítják a párizsi olimpián bemutatott modoros nihilizmust és kétségbeesést? Hol vannak az erős családokat nevelő apák és anyák, akik szeretik Istent, a hazát és a családot? Hol vannak a fiatalok, akiknek az arca annyira a készülékeikre van ragasztva, hogy nem látják a szikla peremének közeledtét, akik hajlandók megállni a feledés felé bukdácsolásban? Ezek a kérdések nemcsak Magyarországnak szólnak, hanem a gyenge és széteső Nyugat minden nemzetének.

Orbán Viktor nem fog örökké élni. Politikailag mindig csak egy választás választja el a visszavonulástól. 

 De ha ez megtörténik, akkor a magyar nemzet maradék része csak későn fogja belátni, hogy a tragédia valójában az övé.

A szerző amerikai író, újságíró, a Danube Institute vendégkutatója