„No migration, no gender, no war” (Elutasítjuk a migrációt, a genderkérdést és a háborút) – ha felidézzük, a magyar kormányfő ezzel a formabontó szlogennel indította el a 2022-es országgyűlési választásokon és gyermekvédelmi népszavazáson elért kétharmados eredményét követő kampányát, amelyet a tavaly nyári európai parlamenti megméretésre időzített. A szokatlannak bélyegzett, ámde a nemzetközi térben annál egyértelműbb állásfoglalást már az első perctől kezdve sokan támadták nemcsak itthon, hanem Brüsszelben is.
Az akkori kritikusok szerint e szlogen amellett, hogy álproblémákkal terhelte a közbeszédet, még gyűlöletkeltésre is alkalmas volt, ebből fakadóan azt gondolták, e témacsokor kontraproduktív lesz, nem lehet majd győzelmet elérni vele a pártversenyben. Azonban a tavaly nyári EP-választások eredményét látva talán nem is tévedhetett volna ennél nagyobbat a hazai és nemzetközi baloldali-balliberális tábor. Ugyanis a kormánypártok Európa egyik legerősebb győzelmét aratták, ráadásul zsinórban a negyedik főlényes európai sikert könyvelhették el, végleg eloszlatva azokat a politikai fősodorból eredő kétségeket, amelyek szerint ilyen karcos témákkal nem lehet nagyarányú felhatalmazást elnyerni.
Amennyiben Orbán a 2024-es EP-választásokon, valamint a 2022-es parlamenti választáson, illetve a gyermekvédelmi népszavazáson elért megkérdőjelezhetetlen eredményeit összevetjük az amerikai jobboldalon ugyanezen időszakban elért politikai sikerekkel, kísérteties egyezést tapasztalunk.
Szinte magától értetődő, hogy Orbán Viktor következetes, lassan évtizedes migrációellenes álláspontja először nem Nyugat-Európában, hanem az Egyesült Államokban talált értő fülekre, ahol az illegális migráció, valamint az ahhoz köthető bűncselekmények, mint az ember- és kábítószer-csempészet, napi szintű kihívások tömkelegét jelenti az ország déli határszakaszán.
Ennél fogva aligha szolgált meglepetéssel az a tény, hogy a nemzetközi sajtó a migrációellenesség tekintetében Orbán Viktor és Donald Trump közé nagyon hamar egyenlőségjelet tett. Ezzel a globális média önkéntelenül a közbeszéd szintjére emelte a határvédelem fontosságának kérdését, ami nem kis fejtörést okozott négy éven keresztül az immár leköszönő demokrata adminisztráció teljes egészének, kifejezetten a határvédelem koordinálásával megbízott volt alelnöknek s későbbi elnökjelöltnek, Kamala Harrisnek.
Ami a genderkérdés elutasítását, azaz a kiskorúak különböző szexuális lobbiktól való kiemelt védelmét illeti, a magyar folyamatokhoz képest némi fáziskéséssel ugyan, de az Egyesült Államokban is egy ehhez hasonló kampánytéma nőtte ki magát, ami olyan demokrata fellegvárakban is politikai sikert szült, ahol választói szinten évek óta nem volt szembetűnő átjárás a két tábor között. Ennek eklatáns példájaként a Virginia állambeli kormányzóválasztás tekinthető, amely nem sokkal azután vált az amerikai belpolitika szintjén kiemelt fontosságúvá, hogy Brüsszel kötelezettségszegési eljárást indított Magyarország ellen az úgynevezett gyermekvédelmi törvény egyes rendelkezései miatt.
Beszédes, hogy a brüsszeli bürokraták éppen azt kérték számon Magyarországon, amit a tengerentúli jobboldal szintén sorsdöntő témának gondolt, miszerint egyedül a szülőknek van joga eldönteni, hogy a gyermekük találkozzon-e szexuális tartalommal és/vagy LMBTQ-propagandával a köznevelési intézményekben. Mondani sem kell, a szinte szóról szóra a magyar gyermekvédelmi passzusokkal kampányoló jobboldali Glenn Youngkin hatalmas meglepetésgyőzelmet aratott a kormányzóválasztáson, amellyel egyértelművé tette Trump kampánycsapatának is, hogy ez a kérdés komoly mozgósítóerővel bír még a bizonytalan választók között is.
Végezetül, s talán amit jelenleg a legfontosabb kiemelni, az a háború elutasításának ügye, amely immár nemcsak Európa-szerte, hanem az Egyesült Államokban is szinte elválaszthatatlanul összekapcsolódott Orbán Viktor és Donald Trump politikai identitásával és támogatottságával. Mint ismert, a tömeges migráció elutasításához hasonló módon a magyar miniszterelnök szintén a nulladik percben jelezte a teljes nemzetközi politikai elitnek, hogy az orosz–ukrán fegyveres konfliktust mihamarabb a fegyverszünet, majd a béketárgyalások irányába szükséges terelni annak érdekében, hogy minimalizálni lehessen az ebből fakadó tragikus méretű emberi veszteséget, valamint hogy Európa megóvhassa a régió biztonságát, gazdasági stabilitását és a versenyképességét.
Miképpen azt már megszokhattuk, a magyar kormányfő akkor még különutas álláspontját ugyanaz a nemzetközi össztűz vette célba, amely korábban a migráció és a gyermekvédelem mentén is méltánytalanul támadta hazánkat.
Csakhogy mire az Ukrajna iránt indokolatlanul elfogult, háborúpárti nyugat-európai elit feleszmélhetett volna, addigra Donald Trump már a következő elnökválasztási kampányára hangolva a teljes amerikai jobboldalt a békepolitika támogatására ösztönözte.
Mint azt a Republikánus Párt washingtoni konzervatívokat tömörítő, CPAC-konferencián Trump kifejtette: „meg kell akadályozni az Egyesült Államok végtelen háború felé való további sodródását […] hiszen az ukrajnai háború az amerikai történelem legveszélyesebb időszaka, amely az én elnökségem alatt meg sem történt volna. Ha kell, elnökként a harmadik világháború kitörését is meg fogom akadályozni.”
Könnyedén belátható tehát, hogy a jövő hétfőn beiktatásra kerülő Trump elnök a saját karizmája, valamint a professzionális kampánystábja mellett a győzelmének szellemi alappilléreit nem kis mértékben köszönheti annak az Orbán Viktornak is, aki ma már Európa legtovább hivatalban lévő kormányfője. Az elkövetkezendő négy év minden bizonnyal kitűnő lehetőségeket tartogat e politikai és stratégiai szövetség további erősítésére.
A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője
