De hogyan működik a rendszer? Valahogy így: a gigantikus megrendeléseket kormányok, illetve az Európai Unió fizeti (Ukrajna helyett is, hiszen Ukrajnának nincsen pénze). Majd ezt a cechet az adófizetők állják. A nyerészkedők a nagyrészvényesek, akiknek nem kell mérlegelniük, hogy mondjuk egy Northrop Grumman-részvényt vegyenek-e potom ötszáz dollárért, vagy küldhetnek-e a gyerekkel sajtos szendvicset az iskolába most, hogy a sajt ára megugrott. Itt a nagyoké a pálya. De az elmúlt három év alatt – tehát 2021-től, a legutóbbi békeévtől kezdve – már a cég ezer részvényével is lehetett keresni tisztán több mint százezer dollárt, ami azért Amerikában sem kis pénz. Az igazi nagyoknak persze az is bakfitty.
Nem állítjuk, hogy Putyin azért támadta meg Ukrajnát, hogy a nyugati spekulánsok jól keressenek. Azt állítjuk, hogy befolyásos emberek és körök tudnak a javukra fordítani olyan geopolitikai helyzeteket, amelyekben ők maguk is alkalmazkodásra kényszerültek. (Legalábbis valamelyest – attól függően, hogy mennyiben tekintjük az ukrajnai orosz támadást tudatosan kiprovokált háborúnak. Ebben eltérnek a vélemények.) Azt állítjuk, hogy
ezekre a mögöttes érdekekre is gondolni kell, miközben a végtelen mennyiségű magyarázatot és maszlagot hallgatjuk a fősodorbeli tömegtájékoztatásban az ukrán demokrácia, függetlenség, területi integritás és egyebek megvédéséről. Akármilyen lehangolóan hangzik is, ezek a fogalmak ma már csak papíron léteznek, siratni lehet őket, megvédeni már nincs mit rajtuk.
Ukrajna a Nyugatnak anyagilag és katonailag, Oroszországnak pedig szintén katonailag kiszolgáltatott ország, önálló akaratképzése egy súlyos betegének felel meg. Napi hétszáz halottat és rokkantat veszít a fronton, gazdasága tönkrement.
Itt jutunk el a háborús biznisz érméjének másik oldaláig. Nemcsak fegyvereket gyártani és szállítani nagy üzlet – mint írtuk: persze nem nekünk, adófizetőknek és kisembereknek –, hanem a fegyverekkel lerombolt országot újjáépíteni is. Hogy mennyit kell majd újjáépíteni, az attól függ, meddig tart és milyen irányt vehet még a háború. Mindenesetre erre is lesben állnak nyugati érdekcsoportok. Magától értetődő, hogy Ukrajnának, ennek az évről évre betegebb koldusnak egy lyukas garasa nem lesz a saját újjáépítésére. Sőt izmos férfikarjai sem lesznek hozzá. Minél tovább tart a háború, annál tátongóbb lyukat üt a hiányzó fiatal és középkorú férfiak demográfiai csoportja Ukrajna korfáján.
Egykor a Szovjetunióban tanult volt kollégám látott annak idején nőket dolgozni az építkezéseken, akkora pusztítást végzett a második világháború a szovjet férfiak körében. De Sztálinnak nem kellett elszámolnia semmilyen veszteséggel, az övé volt az ország. A nyugati demokráciáknak el kell majd számolniuk a saját népük előtt azzal, hogy miért tömnek irdatlan mennyiségű közpénzt az ukrajnai háborúba, ebbe a feneketlen kútba, amikor ember nincs, aki elhinné, hogy Ukrajna a harmadik világháború kirobbanása nélkül vissza tudná foglalni a 2014 óta elveszített területeit az oroszoktól.
Német ismerősöm, akivel levelezem, azt írja, hogy a magyar békepolitika odaveti Kelet-Ukrajnát az agresszornak. Visszaírok neki, hogy szerintem meg a háború folytatása okoz nap mint nap értelmetlen szenvedést, és igen, vannak nehéz, akár gyalázatos történelmi helyzetek – a mi történelmünkben is voltak ilyenek –, amelyekbe legalább ideiglenesen, pár évtizedre bele kell törődni. Talán Jelcin, ha élne, visszaadná Kelet-Ukrajnát két láda vodkáért. De Putyinnal ez nem fog menni a NATO–orosz háború kirobbantása nélkül, ez utóbbi eshetőségbe pedig belegondolnunk is rossz. Különösen nekünk, Záhonytól egy rakétabecsapódásnyira, hogy ne rögtön az n-betűs szóval riogassunk.
Amíg nemzeti kormány van, hazánk nem lép háborúba – olvassuk a szalagcímben Orbán Viktor kampánynyitó üzenetét előző lapszámunk címoldalán. A pénzt, paripát, fegyvert küldő nyugati demokráciáknak már most, a júniusi európai parlamenti választáson számot kell adniuk. Azzal is el kell majd számolniuk, ha a „tanácsadóknak” feltüntetett előőrsökön és zsoldosokon kívül komplett alakulatokat küldenek Ukrajnába, és meghalnak ott a katonáik.
(Macronnak persze mindegy – három évig francia elnök még, nem tovább.) Azzal is el kell majd számolniuk továbbá, ha Ukrajnát valóban az Európai Unióba erőltetik. Feltehetően nem teljesen világos az európai közvélemény előtt, hogy Ukrajna az EU legnagyobb országa lenne; Franciaország csak az Európán kívüli területeivel együtt nagyobb kiterjedésű nála. El lehet képzelni, mennyibe kerülne egy ilyen hatalmas állam – Németország csaknem kétszer elférne rajta – infrastrukturális felzárkóztatása, miközben Ukrajna ma az egy főre jutó GDP-jét tekintve Európa legszegényebb állama, Moldova és Koszovó mögött kullog, globálisan Guatemalával tartva a szintet. Uniós tagságának már a felvetése is akkora képtelenségnek tűnik, hogy azt gondolná az ember, az EU-t szétverni akaróknak áll ez érdekükben, semmint az EU építőinek. Hacsak…
Hacsak nem az anyagi érdeket nézzük ebben az esetben is.
Most még a fegyverüzlet pörög, de egyesek fél szemmel már az újjáépítési bizniszre sandítanak, és éppen azért vennék fel Ukrajnát az unióba, amiért Törökországot nem. Utóbbit illetően már rájöttek, hogy soha nem tudják a saját képükre alakítani, Ukrajnát viszont a saját majdani hobbikertjüknek tekintik – tény, hogy nagyon jók a gazdaságföldrajzi adottságai, az ukrán oligarchák mellé pedig vagy be tudnak majd társulni, vagy félresöprik őket.
Ezért aztán előbb meg akarják menteni, csak éppen nem tudják, vagy csak irracionálisan nagy kockázattal, az uniót és a NATO-t orosz megtorlásnak kiszolgáltatva.
Orosz–ukrán háború 
