De hogyan működik a rendszer? Valahogy így: a gigantikus megrendeléseket kormányok, illetve az Európai Unió fizeti (Ukrajna helyett is, hiszen Ukrajnának nincsen pénze). Majd ezt a cechet az adófizetők állják. A nyerészkedők a nagyrészvényesek, akiknek nem kell mérlegelniük, hogy mondjuk egy Northrop Grumman-részvényt vegyenek-e potom ötszáz dollárért, vagy küldhetnek-e a gyerekkel sajtos szendvicset az iskolába most, hogy a sajt ára megugrott. Itt a nagyoké a pálya. De az elmúlt három év alatt – tehát 2021-től, a legutóbbi békeévtől kezdve – már a cég ezer részvényével is lehetett keresni tisztán több mint százezer dollárt, ami azért Amerikában sem kis pénz. Az igazi nagyoknak persze az is bakfitty.

Nem állítjuk, hogy Putyin azért támadta meg Ukrajnát, hogy a nyugati spekulánsok jól keressenek. Azt állítjuk, hogy befolyásos emberek és körök tudnak a javukra fordítani olyan geopolitikai helyzeteket, amelyekben ők maguk is alkalmazkodásra kényszerültek. (Legalábbis valamelyest – attól függően, hogy mennyiben tekintjük az ukrajnai orosz támadást tudatosan kiprovokált háborúnak. Ebben eltérnek a vélemények.) Azt állítjuk, hogy 

Ukrajna a Nyugatnak anyagilag és katonailag, Oroszországnak pedig szintén katonailag kiszolgáltatott ország, önálló akaratképzése egy súlyos betegének felel meg. Napi hétszáz halottat és rokkantat veszít a fronton, gazdasága tönkrement.

Itt jutunk el a háborús biznisz érméjének másik oldaláig. Nemcsak fegyvereket gyártani és szállítani nagy üzlet – mint írtuk: persze nem nekünk, adófizetőknek és kisembereknek –, hanem a fegyverekkel lerombolt országot újjáépíteni is. Hogy mennyit kell majd újjáépíteni, az attól függ, meddig tart és milyen irányt vehet még a háború. Mindenesetre erre is lesben állnak nyugati érdekcsoportok. Magától értetődő, hogy Ukrajnának, ennek az évről évre betegebb koldusnak egy lyukas garasa nem lesz a saját újjáépítésére. Sőt izmos férfikarjai sem lesznek hozzá. Minél tovább tart a háború, annál tátongóbb lyukat üt a hiányzó fiatal és középkorú férfiak demográfiai csoportja Ukrajna korfáján. 

Német ismerősöm, akivel levelezem, azt írja, hogy a magyar békepolitika odaveti Kelet-Ukrajnát az agresszornak. Visszaírok neki, hogy szerintem meg a háború folytatása okoz nap mint nap értelmetlen szenvedést, és igen, vannak nehéz, akár gyalázatos történelmi helyzetek – a mi történelmünkben is voltak ilyenek –, amelyekbe legalább ideiglenesen, pár évtizedre bele kell törődni. Talán Jelcin, ha élne, visszaadná Kelet-Ukrajnát két láda vodkáért. De Putyinnal ez nem fog menni a NATO–orosz háború kirobbantása nélkül, ez utóbbi eshetőségbe pedig belegondolnunk is rossz. Különösen nekünk, Záhonytól egy rakétabecsapódásnyira, hogy ne rögtön az n-betűs szóval riogassunk.

 (Macronnak persze mindegy – három évig francia elnök még, nem tovább.) Azzal is el kell majd számolniuk továbbá, ha Ukrajnát valóban az Európai Unióba erőltetik. Feltehetően nem teljesen világos az európai közvélemény előtt, hogy Ukrajna az EU legnagyobb országa lenne; Franciaország csak az Európán kívüli területeivel együtt nagyobb kiterjedésű nála. El lehet képzelni, mennyibe kerülne egy ilyen hatalmas állam – Németország csaknem kétszer elférne rajta – infrastrukturális felzárkóztatása, miközben Ukrajna ma az egy főre jutó GDP-jét tekintve Európa legszegényebb állama, Moldova és Koszovó mögött kullog, globálisan Guatemalával tartva a szintet. Uniós tagságának már a felvetése is akkora képtelenségnek tűnik, hogy azt gondolná az ember, az EU-t szétverni akaróknak áll ez érdekükben, semmint az EU építőinek. Hacsak…

Hacsak nem az anyagi érdeket nézzük ebben az esetben is. 

Ezért aztán előbb meg akarják menteni, csak éppen nem tudják, vagy csak irracionálisan nagy kockázattal, az uniót és a NATO-t orosz megtorlásnak kiszolgáltatva.

Hányan gondoltak már bele abba, hogy a magyar autópálya-rendszer milyen kitűnő NATO-hadiút lenne Ukrajna irányába? Mert az lenne. De nem akarjuk, hogy az legyen, mert nekünk ez nem áll érdekünkben. És nem, meghalni sem akarunk Avgyijivkáért (ahogy különben a temérdek ukrán szolgálatelkerülő, dezertőr és külföldön meglapuló sem.) Nem a mi háborúnk ez. Emlékszünk viszont: maga Márki-Zay Péter, az ellenzék 2022-es kormányfőjelöltje büszkélkedett azzal, Wesley Clark ny. tábornoktól és Evelyn Farkastól kap külpolitikai tanácsokat. Ők a magyarországi dollárbaloldalt pénzelő Action for Democracy emberei, az amerikai hadiipari érdekek kardcsörtető héjái. Vajon hogy állnánk most a háborús ügyben, ha hazánk miniszterelnökét Márki-Zaynak, vagy, ami csaknem ugyanaz, 2026-ban Dobrev Klárának hívnák, miközben amúgy a magyarok 86 százaléka ellenzi európai, illetve NATO-katonák Ukrajnába küldését? Vagy ha esetleg Magyar Péternek hívnák, aki beteljesítette Hadházy Ákos – önmagának szánt – álmát: a szekszárdi állatorvossal ellentétben országos jelentőségre szert tevő bajkeverő lett?

Borítókép: Ukrán helyi lakos menekül egy rakétatámadásban elpusztult épületből Dnyipropetrovszkban (Fotó: Anatolii Stepanov / AFP)