Itt jutunk el a háborús biznisz érméjének másik oldaláig. Nemcsak fegyvereket gyártani és szállítani nagy üzlet – mint írtuk: persze nem nekünk, adófizetőknek és kisembereknek –, hanem a fegyverekkel lerombolt országot újjáépíteni is. Hogy mennyit kell majd újjáépíteni, az attól függ, meddig tart és milyen irányt vehet még a háború. Mindenesetre erre is lesben állnak nyugati érdekcsoportok. Magától értetődő, hogy Ukrajnának, ennek az évről évre betegebb koldusnak egy lyukas garasa nem lesz a saját újjáépítésére. Sőt izmos férfikarjai sem lesznek hozzá. Minél tovább tart a háború, annál tátongóbb lyukat üt a hiányzó fiatal és középkorú férfiak demográfiai csoportja Ukrajna korfáján.
Egykor a Szovjetunióban tanult volt kollégám látott annak idején nőket dolgozni az építkezéseken, akkora pusztítást végzett a második világháború a szovjet férfiak körében. De Sztálinnak nem kellett elszámolnia semmilyen veszteséggel, az övé volt az ország. A nyugati demokráciáknak el kell majd számolniuk a saját népük előtt azzal, hogy miért tömnek irdatlan mennyiségű közpénzt az ukrajnai háborúba, ebbe a feneketlen kútba, amikor ember nincs, aki elhinné, hogy Ukrajna a harmadik világháború kirobbanása nélkül vissza tudná foglalni a 2014 óta elveszített területeit az oroszoktól.
Német ismerősöm, akivel levelezem, azt írja, hogy a magyar békepolitika odaveti Kelet-Ukrajnát az agresszornak. Visszaírok neki, hogy szerintem meg a háború folytatása okoz nap mint nap értelmetlen szenvedést, és igen, vannak nehéz, akár gyalázatos történelmi helyzetek – a mi történelmünkben is voltak ilyenek –, amelyekbe legalább ideiglenesen, pár évtizedre bele kell törődni. Talán Jelcin, ha élne, visszaadná Kelet-Ukrajnát két láda vodkáért. De Putyinnal ez nem fog menni a NATO–orosz háború kirobbantása nélkül, ez utóbbi eshetőségbe pedig belegondolnunk is rossz. Különösen nekünk, Záhonytól egy rakétabecsapódásnyira, hogy ne rögtön az n-betűs szóval riogassunk.
Amíg nemzeti kormány van, hazánk nem lép háborúba – olvassuk a szalagcímben Orbán Viktor kampánynyitó üzenetét előző lapszámunk címoldalán. A pénzt, paripát, fegyvert küldő nyugati demokráciáknak már most, a júniusi európai parlamenti választáson számot kell adniuk. Azzal is el kell majd számolniuk, ha a „tanácsadóknak” feltüntetett előőrsökön és zsoldosokon kívül komplett alakulatokat küldenek Ukrajnába, és meghalnak ott a katonáik.
(Macronnak persze mindegy – három évig francia elnök még, nem tovább.) Azzal is el kell majd számolniuk továbbá, ha Ukrajnát valóban az Európai Unióba erőltetik. Feltehetően nem teljesen világos az európai közvélemény előtt, hogy Ukrajna az EU legnagyobb országa lenne; Franciaország csak az Európán kívüli területeivel együtt nagyobb kiterjedésű nála. El lehet képzelni, mennyibe kerülne egy ilyen hatalmas állam – Németország csaknem kétszer elférne rajta – infrastrukturális felzárkóztatása, miközben Ukrajna ma az egy főre jutó GDP-jét tekintve Európa legszegényebb állama, Moldova és Koszovó mögött kullog, globálisan Guatemalával tartva a szintet. Uniós tagságának már a felvetése is akkora képtelenségnek tűnik, hogy azt gondolná az ember, az EU-t szétverni akaróknak áll ez érdekükben, semmint az EU építőinek. Hacsak…
Orosz–ukrán háború
