Kikérték maguknak a szurkolók az MLSZ kioktatását

Mindenki vette az üzenetet. Ám kiderült, Varga Barnabással a Magyar Labdarúgó-szövetség csupán promózta a lényegi mondanivalót. Két nap múlva újabb videót adott ki a szövetség. Az ezúttal már egy profi, Mucsi Zoltán színművész főszereplésével készült kisfilmben az alkotói szándék szerint a groteszkre hangolt jelenetsor azt mutatja meg, hogyan rekeszti ki önmagát az a drukker, aki arrogánsan, bárdolatlanul viselkedik. Csakhogy a megvalósítás túlzottan didaktikus és teljesen életszerűtlen, cseppet sem meglepő, hogy nem csupán az arrogáns és bárdolatlan, de a jóérzésű szurkolóknál is kiverte a biztosítékot. „Miközben számos társunk szabadságát, félretett pénzét nem kímélve már Dublinban tartózkodik, vagy éppenséggel úton van az ír főváros felé, hogy büszkén képviselje a nemzeti színeinket, valamint az Európa-szerte irigyelt páratlan szurkolói egységünket, mindaddig itthon olyan megszégyenítő és hazugságra alapozott kampányfilmek látnak napvilágot, melyre egyszerűen nincs konkrétabb kifejezés, mint hogy: gyalázat” – a legismertebb szurkolói csoport, a Carpathian Brigade az Írország–Magyarország vb-selejtező előtt közleményben kérte ki a becsmérlő kioktatást.

Olaj a tűzre. Az NB I-es mérkőzéseken különben is hetek óta zúg az MLSZ-t amúgy érthetetlenül pocskondiázó rigmus – kedves szurkolók, hát nem inkább örülni kellene a magyar szabálynak? –, s most a jó szándék is félresiklott. Akár a múltból, a sportág gyökereitől indulunk, amikor a játékban egyek voltunk, akár a jelenből, amikor a néző már fogyasztó, végső soron tényleg minden a szurkolókért van, nem pedig ellenük, nálunk most mégis újra áll a bál a drukkerek és a szövetség között.

Mit várunk el a szurkolóktól?

A magyar szurkoló gyakran úgy érzi: csupán a pénzére és a hangjára van szükség. Vegyen jegyet, bérletet, kísérje el a csapatot idegenbe is, buzdítsa kilencven percen át, de ne akarjon beleszólni semmibe. A klubvezetőktől, az MLSZ-től, az UEFA-tól, a kisistentől zokszó nélkül fogadjon el minden rá erőltetett döntést. Ha szót kér, elutasítják, ha viszont harsányan hangot ad a véleményének, akkor ledorongolják, a büntetésért őt teszik felelőssé. A szurkoló nem partner, hanem ügyfél, aki terméket vásárol: a futballt. A stadion falain belül pedig úgy érzi, minden mozdulatát ellenőrzik, kamerázzák, rendőri jelenlét kíséri, miközben nincs valódi képviselete. Ha jól viselkedik, mint Marseille bevételekor a 2016-os Eb-n, akkor a teljes nemzet büszkeségét testesíti meg, ám ellenpontként, amikor bajba kerül, lásd a fradisták 1992-es pozsonyi lemészárlását, védtelenül magára hagyják.

Magasztosan fogalmazva ezt a helyzetet szokás a párbeszéd hiányával jellemezni. Az MLSZ és a klubok szabályokat hoznak, kampányfilmeket forgatnak, de a szurkolókat nem vonják be a folyamatba. Így az intézkedések könnyen kioktatásnak, megszégyenítésnek tűnnek. A Carpathian Brigade reakciója pontosan erről szól: nem a homofób rigmushoz való ragaszkodás, hanem az érzés, hogy megint nem velük, hanem róluk döntöttek. Pedig abban továbbra is teljes az egyetértés, hogy szurkolók nélkül nem megy, végső soron a szurkoló hozza a legnagyobb áldozatot a sikerekért, amit a főszereplők is elismernek, elegendő Szalai Ádám csaposként, borban az igazság állapotban kibukott őszinteségi rohamát felidézni.

Mintha a magyar szurkolók nem nőttek volna fel, helyesebben nem hagyták, hogy felnőjenek a jelen követelményeihez. Sokan nem értik, ugyan miért nincsenek tele a magyarországi stadionok, miközben az állam, a szövetség, a klubok többsége mindent megtesz azért, hogy a nézők jól érezzék magukat. Csak éppen a szurkolók jelentős része nem tud azonosulni a lezajlott változásokkal: a csapatban alig akad saját nevelésű, a klubhoz ezer szállal kötődő játékos, gyengül a „mi csapatunk” érzése, a klubok megközelíthetetlenül, gazdasági társaságként, önkormányzati vagy politikai-üzleti hátterű befektetők kezében működnek.

Amikor és ahol a szurkoló partner

Ez éles ellentétben áll a két világháború közötti Magyarországgal, amikor a klubok egyesületi formában éltek. A Ferencvárosnak például több ezer tagja volt, akik nemcsak drukkoltak, hanem a klub működésében is részt vettek, a tagdíjukból biztosították a működést, ők maguk választottak vezetőséget, még elnököt is. Akkor a szurkoló valóban partner volt, nem fogyasztó. A harmincas években, amikor a Ferencváros kifutott az Üllői úti stadionban, Sárosi Györgynek és társainak elég volt a tekintetüket körbejáratni a tömött lelátókon, egyből pontosan tudták, mekkora prémiumra számíthatnak.

Ne legyintsünk, hogy megváltoztak az idők. Ez a modell a kor követelményeihez igazodva a mai napig életképes Európa-szerte. A Ba­yern Münchennek több százezer tagja van, a Borussia Dortmund tőzsdén szerepel, de az 50+1 szabály mindkét klubnál biztosítja a döntő szavazatot a szurkolói egyesületnek. Spanyolországban a Barcelona vagy a Real Madrid szurkolói, a „socios” választják az elnököt. Portugáliában a Benfica szintén százezres tagsággal működik. Úgy is lehet klubot vezetni, hogy a szurkoló ne csupán ügyfél legyen, hanem a közösség aktív alakítója. A legitimá­cióért cserébe a klub okkal vár el fegyelmet és szabálykövető magatartást.

A píszí benne van a belépőjegy árában...

Csak központi segítséggel, irányítással, az állam szerepvállalásával lehetett rendet teremteni. Ám ennek is ára van. A magyar profi klubok működésében, még ha közvetett formában is (tévéközvetítési jogdíj, MLSZ-támogatás) túl magas a központi, az állami finanszírozás aránya. Természetesen a jegybevétel és a merchandising sem elhanyagolható, de klubok költségvetését túlzottan meghatározza a szurkolóktól független központi forrás: ezért sem alakulhatott ki az igény, hogy a szurkolók kontrollt, beleszólási lehetőséget kapjanak. A rendszer így kényelmesebb a tulajdonosoknak és vezetőknek, ahogy anno a Honvéd tulajdonosa, George F. Hemingway ki is mondta, a szurkolókkal csak baj van.

Ami a magyar válogatottat illeti, nem is lehet kérdés, hogy a szurkolók jól jártak. Jó a csapat, évek óta erőn felül teljesít, áthatja a közösségi szellem, a Puskás Arénában minden egyes mérkőzés ünnep. Igen, a píszí beköltözött a stadionokba is, de ezt azért be lehet kalkulálni a belépőjegy árába. Akinek mégis tombolni támad kedve, hát a kocsmában kövesse Mucsi művész úr példáját. Oda nem ér el az UEFA, de még az MLSZ keze sem, a szurkolók ott egymás között szolgáltathatnak igazságot. Nem feltétlenül művészi igényességgel, de nem is mesterkélten, álságos kioktatással.