Két hónapig futott az általam indított liberalizmusvita a Magyar Nemzetben. A vitaindítóra tizenkét hozzászólás érkezett. A mezőny nagyon változatos volt: írtak ismert szerzők – liberálisok, konzervatív liberálisok, konzervatívok – és civilek, nem szakmabeliek is.
Vitaindító:
Csizmadia Ervin: Liberalizmus és liberális demokrácia (január 8.).
Hozzászólások:
Csejtei Dezső: A liberalizmus bájai és bajai (január 11.)
Kardos Gábor: Egy eszme globális válsága (január 14.)
Szilvay Gergely: A tolerálhatatlan intolerancia (január 21.)
Szent-Iványi István: Liberalizmusvita Magyarországon (január 25.)
Egedy Gergely: A posztliberalizmus esélyei (január 29.)
Tóth Csaba: A toleráns liberalizmus védelmében (február 3.).
Botos Katalin: Liberális narratívák és a demokrácia (február 5.).
Tamás Gáspár Miklós: Visszanézve a liberalizmusra (február 8.)
Széll Kálmán: A gyakorlati liberalizmus csapdái (február 17.)
Megadja Gábor: Totalitárius liberalizmus (február 25.)
Székely László: Hamis dilemmák fogságában (március 5.)
Lukácsy József: A liberalizmus tündöklése és bukása (március 6.)
A vita hozadékán lehet fanyalogni és keseregni, hogy nem hozott kézzelfogható eredményeket. Jómagam nem így látom, és egyáltalán nem érzem haszontalannak. Ez a vita ugyanis megmutatta talán a legfontosabbat: mint minden más ideológiának, a liberalizmusnak is szüksége van erős önreflexióra és önkritikára. Összefoglalómban röviden ismertetem eredeti téziseimet, hiszen nem tételezhetem fel egyetlen olvasóról sem, hogy emlékszik azokra. Utána a hozzászólásokból (némileg önkényesen) két témakörre összpontosítok: arra, hogy miként határozzák meg a liberalizmus fogalmát, illetve arra, hogyan viszonyulnak a liberalizmus két magfogalmához, a toleranciához és a haladáshoz. Végül visszakanyarodom saját gondolatmenetemhez, és néhány következtetést fogalmazok meg, részben a vita tanulságai alapján, részben attól függetlenül.
Cikkemben hangsúlyoztam, hogy a liberalizmust rendkívül fontos (bizonyos tekintetben egyedülálló) világnézetnek tekintem, itt az ideje komoly vitát folytatni róla. Szemben azokkal az „érvekkel”, miszerint a liberális demokráciának nincs alternatívája, azaz a demokrácia csak liberális lehet, azt gondolom, ha ez történetesen így lenne, az sem mentene fel bennünket a vita alól. Ráadásul nincs is így; a világon számtalan demokrácia sosem jut el a liberális állapotba, és sok liberálisnak induló demokrácia esik vissza egy másik, sokszor autoriternek tűnő minőségbe.
Már ez is indok arra, hogy beszéljünk a liberalizmusról és a liberális demokráciáról. Vitaindítómban egy belső ellentmondásra igyekeztem fókuszálni. Ez pedig az, hogy „mit tud kezdeni a liberális demokrácia a saját maga által keltett igényekkel”? Vagy másképpen: „Miként reagáljon egy liberális arra, ha neki nem tetsző identitások formálódnak?” E kérdésekkel nem kérdőjeleztem meg a kiinduló állapotot, azt tehát, hogy a liberális demokrácia ma részben uralkodó norma, részben pedig uralkodó gyakorlat. A norma röviden azt jelenti, hogy a szabadságot, a pluralizmust és a sokféleséget mindenütt ismerjük el, vagy másképpen: legyünk toleránsak a nekünk nem tetsző nézetekkel szemben is. Ám a liberális demokráciák legtöbbjében ezt messze nem sikerül megfelelőképpen érvényesíteni. Erre alkalmaztam az „igény” kifejezést; a liberalizmus igényekkel lép fel saját politikai berendezkedésével szemben, azt szeretné, ha minél többen lennénk saját magunknak tetsző módon szabadok. Majd pedig, miután meghirdeti ezt, megáll félúton, és nem „meri” vagy „tudja” felvállalni a szabadságot; sokszor megijed attól, hogy különféle rétegek és csoportok a szabadságot nem a neki tetsző módon képzelik el. Ebből sokak számára a sajnálatos tapasztalat az, hogy a liberálisok nem eléggé toleránsak.
Végső soron tehát a szabadságról és a toleranciáról szerettem volna írni, és felvetni, hogy a liberális demokrácia rendszerén belül vajon van-e lehetőség sokféle szabadságban élnünk, egyáltalán, lehet-e toleranciáról beszélni akkor, ha a szabadság gyakorlatát felülírhatja a szabadság doktrínája. A vita megerősített abban, hogy a kérdés másokat is foglalkoztat. S kifejezetten örülök, hogy magukat liberálisként meghatározó szerzők is érzékelik, hol van a kutya elásva.
Komoly teoretikus vitákban, hírlapi disputákban különösen fenyeget az a veszély, hogy nem sikerül meghatározni, egyáltalán miről is beszélünk. Vitánkban több kísérlet is történt arra, hogy a hozzászólók pontosítsák a témát. Nem állítom, hogy ez teljes mértékben sikerült, mert a tizenkét hozzászóló nagyon különböző liberalizmusfogalmakkal operált. De a közös bennük, hogy rámutattak: amikor liberalizmusról beszélünk, nagyon eltérő dolgokat értünk alatta.
Csejtey Dezső például a kezdetekhez nyúlt vissza, amikor a liberalizmust a „fair gondolkodás és cselekvés” megjelenéseként aposztrofálta. Hozzátette még, hogy „a liberalizmussal a gentleman lép színre a politikai életben”, s ez a gentlemanattitűd tűnik majd el szerinte napjainkra. Kardos Gábor teljesen máshonnét, egy geopolitikainak nevezhető nézőpontból közelít a témához, amikor így definiál: „A nyugati liberalizmus történelmileg nem más, mint a világ gyarmatosításának fő ideológiája.” Szent-Iványi István már fogalmi szinteket is megkülönböztet, amikor eszmei, pártpolitikai liberalizmusról és – harmadikként – egy metaideológiáról beszél. Roppant érdekes megállapítása, hogy ehhez a metaideológiához a liberálisoknak nincs több közük, mint vetélytársaiknak. Miközben a vetélytársak (s ez a vitából is kiderült) nagyon is úgy gondolják: a mai kor nyelve a liberalizmus nyelve. Szent-Iványi ezzel szemben úgy látja: „Ez a civilizációs főáram jelen formájában senkié és mindenkié.”
Tamás Gáspár Miklós szerint a liberalizmus a piaci kapitalizmus adekvát ideológiája, és „hajmeresztő, hogy megismerésére, megértésére, komoly kritikájára honunkban alig történt kísérlet”. Fontos észrevétel ez is, és rámutat, az elmúlt 25 év mennyire elkényelmesített bennünket, hiszen ami evidenciának tűnt, arról nem is akartunk vitatkozni. Tóth Csaba ugyancsak fontos észrevételt tesz: nem jó, ha kompaktnak, egységesnek vesszük a liberalizmus fogalmát, merthogy „párhuzamos liberalizmusok” vannak. Életszerűen ír arról, hogy sokszor az egyik liberális nem érti a másik érvelését, s majdhogynem nagyobb a távolság köztük, mint egy liberális és nem liberális között. Ugyanakkor jelzi: „A liberalizmus világszerte soha nem volt olyan erős, mint a huszonegyedik század elején.” Ez lényegében egybecseng Szent-Iványi véleményével, és ezzel homlokegyenest ellentétben áll Megadja Gáboré, aki szerint „a liberalizmus számára lefőtt a kávé. Miért vitáztunk akkor mégis erről?” Egyszerű a válasz. Mert ha történetesen lefőtt volna is (amivel nem értünk egyet), akkor is lenne mit tanulni a történetből. Ráadásul a dolognak épp az a lényege, hogy az ideológiák nem így működnek. Megadja bevezeti a külföldön és itthon is használt fogalmat, amikor azt mondja: a liberalizmus – totalitáriussá vált formájában – maga a válság. A szerző önfelszámolónak tekinti a mai liberalizmust, és olyannak, ami veszélyt jelent a teljes privát szférára. Ilyesféle álláspontot fejt ki a vita végén Lukácsy József is, aki szerint vitázni csak arról érdemes, ami létezik. Márpedig szerinte a liberális demokrácia csak múlt időben létező, ma már nem. Szilvay Gergely pedig egy kortárs amerikai vitára utal, amelyben a szerzők különbséget tesznek teoretikus és hétköznapi liberalizmus között. Szilvay (rájuk hivatkozva) úgy véli: az előbbi dogmatikussá vált, ám az utóbbira ma is elengedhetetlen szükség van.
A vitában a legérdekesebb vonulatot a liberalizmus magfogalmaival (szabadság, tolerancia, haladás) kapcsolatban írottak képezik. Csejtey úgy látja: a „hajdani toleráns liberális gentleman átváltott »intoleráns inkvizítorrá«.” Szilvay azt a nagyon fontos kérdést veti fel, hogy vajon hol húzódik a tolerancia határa. Elvben ugyanis növekszik a tolerálandó csoportok száma, ugyanakkor folyamatosan átértelmeződnek és tágulnak a fogalmak, mint például a homofóbia. Ma sokkal könnyebben rásütjük ezt a bélyeget valakire, mint korábban. Kardos visszavisz bennünket a liberalizmus klasszikus időszakába, és azt mondja: a liberalizmus eredetileg bőséget és adakozást jelentett, másképpen szabadságot. Ma is a világ szabadságának biztosítása jelenthetné az egyetlen alternatívát a „globális jólétfogyasztói liberalizmus” mély válságával szemben. Egedy Gergely a tolerancia kapcsán felveti a pluralizmus kérdését. Igazán izgalmas gondolat, hogy ma a liberalizmus nem nagyon tud mit kezdeni a többségi véleménnyel; a liberálist gyakran felháborítja a többség viselkedése. De miből fakad ez a felháborodás? Abból – mondja a szerző –, hogy a liberális elméletben a szabadság és a haladás küzd egymással, és a liberálisok inkább az utóbbit választják. Ezzel kielégítik saját igényeiket a haladás iránt, viszont szembekerülhetnek a mindenkori többség szabadságigényével. Itt valami olyasmi fogalmazódik meg, hogy a liberalizmus nem tudja a maga keltette igényeket kielégíteni, mert az általa is vallott pluralizmus fölé helyezi a haladás értékét és igényét. Ehhez még társul egy másik, a liberálisok mások általi – sokszor negatív – megítélését „alátámasztó” összetevő is, amiről Tóth Csaba ír. Szerinte a liberálisok nem mentesek attól a hajlamtól, hogy úgy véljék: egy adott problémára csak egy „igazi” liberális álláspont létezik. Ebből pedig arra a következtetésre jut, hogy „toleránsabbá, nyitottabbá, okosabbá kell válniuk a liberálisoknak”.
Ha a vitának van „ideológiafüggetlen” tanulsága, akkor ez utóbbi éppen ilyen, bár az effajta megállapítások igazak lehetnek minden ideológiára. Csakhogy a liberalizmusra még inkább, mert ma már nyilvánvalóan kimondhatjuk: a hazai liberalizmus visszaszorulásának egyik oka éppen a csekély tolerancia és a más nézetek iránti érzéketlenség volt.
De mindez csak attitűdbeli kérdés. Ennél is fontosabb – és ezzel visszatérek saját koncepciómra –, hogy vajon tud-e élni a liberalizmus és a liberális demokrácia az általa biztosított szabadságnövekedéssel. Nekem úgy tűnik, nem tud, mert miközben elvben meghirdeti, hogy szüksége van a sokféleségre, közben folyamatosan „őrködik” ezen a sokféleségen, és a status quo megőrzése érdekében szelektál közöttük. Vannak tehát „jó” és „rossz”, tolerálandó és tűrhetetlen szabadságok, de nem válik világossá, hogy ki és miért kerül az egyik, illetve a másik kategóriába. Illetve van egy mérce, amely nagyjából 25 éve alakult ki, akkor, amikor a „történelem vége” tételt meghirdették. Lényegében a mai metaideológia annak a konszenzusnak az eredménye, ami negyedszázada felülírt egy korábbi konszenzust, ami viszont arról szólt, hogy általános, univerzális normák nem terjeszthetők ki a földön mindenre és mindenkire.
A liberális demokráciák univerzális eszményeik jegyében egy emberi jogi alapú sokféleséget tolerálnának (lásd például a migránsügy liberális megítélését), ugyanakkor ehhez képest sokkal kevésbé elnézőek másfajta, de ugyancsak általuk keltett igényekkel, például olyanokkal, amelyek egy adott ország nemzeti hagyományaival függnek össze. Azt is mondhatnánk: a migráció és a haladás között szorosabb összefüggést látnak, mint az egyes országok nemzeti jellegének őrzése és a haladás között.
Mindezek alapján számomra két tanulság adódik: 1. A liberális demokráciáknak azért okoz egyre több problémát a vitaindítóban jelzett belső ellentmondásuk kezelése, mert napjainkra arányváltozás történt a liberális értékhorizonton: a haladás maga mögé utasítja a szabadság és tolerancia értékeit. 2. Mindez egy negyedszázada kialakult korértelmezés következménye, amiből az is következik, hogy létrejöhet másfajta liberális önértelmezés is, amely a liberális értékek képviseletét másképpen rangsorolja majd, mint a mai.
A szerző politológus
