Seton-Watson, a főkolompos

A Hírünk a világban című cikksorozatban párhuzamot vontak napjaink politikai klímája és az első világháború előtti időszak között. A korszak ismerője azonnal a Magyarország ellen folytatott sajtókampányra asszociál, amelynek Robert William Seton-Watson brit történész az egyik főkolomposa volt. A magyar kisebbségpolitikát és általában a hazánkat pellengérre állító cikkei, könyvei a magyar kormányzat elkeseredett tiltakozását váltották ki, az akkori baloldali–liberális ellenzék körében viszont készséges támogatókra és informátorokra talált (lásd Jászi Oszkárt). Seton-Watson egyike volt azoknak, akiknek a szolgálatait – mint a nála sokkal ismertebb Thomas Edward Lawrence ezredeséit – a brit politika igénybe vette saját érdekeinek érvényesítésére.

Míg az Arábiai Lawrence néven elhíresült ezredes a Közel-Kelet térképét segített átrajzolni, addig Seton-Watson – írói álnevén Scotus Viator – az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlasztásán fáradozott. A soknemzetiségű birodalom népei közül velünk foglalkozott a legtöbbet, valószínűleg azért, mert ő és megbízói úgy látták, rajtunk lehet a legkönnyebben fogást találni. Nem tudni, negatív elfogultsága irányunkban mennyire fakadt saját meggyőződéséből és mennyire az elvárásoknak való megfelelés kényszeréből. Mindenesetre írásai pontosan tükrözik a brit politika álláspontjának változását a Monarchia jövőjéről. A XIX. század jó részében a brit álláspont az volt, hogy szükség van egy erős Habsburg Birodalomra mint ütközőzónára Oroszország és Európa nyugati fele között. Azért nem támogatta Kossuth Lajost, mert tartott tőle, hogy a független Magyarország gyönge lesz, és nem tud ellenállni az orosz befolyásnak.

London ellenezte az orosz expanziós törekvéseket, az ettől való félelmet azonban a XIX. század vége felé felváltotta Németország, elsősorban az annak hallatlan ütemű ipari fejlődése feletti aggodalom, ami veszélyeztette a brit gazdaság pozícióit a világban. A századfordulón Angliában lábra kapott heveny németellenességnek is ez volt az első számú mozgatórugója. A brit irányváltás másik oka alighanem Ausztria meggyengülése volt. Miután az elveszítette itáliai birtokait és kiszorult Németországból, London ráébredt, ha nem folytat aktívabb külpolitikát, nélküle fogják átrajzolni Közép- és Kelet-Európa térképét. Ennek nyomán támadt határozott igénye Ausztria–Magyarország mint potenciális német szövetséges felbomlasztására. Többfrontos harcot indított ellene egyrészt a szláv egységmozgalmak támogatásával, másrészt a Magyarország elleni támadásokkal. Az utóbbira a brit propaganda kiváló felületet talált a kisebbségpolitikában.

Ekkor lépett a színre a térség iránt érdeklődő fiatal történész, Seton-Watson. Saját bevallása szerint kezdetben rokonszenvezett Magyarországgal, Kossuth liberális eszméinek híve volt. 1901-es berlini tartózkodásakor a tekintélyes The Spectator című brit magazin főszerkesztője hívta fel a figyelmét az Osztrák–Magyar Monarchiára, és nagy fogadókészséget mutatott az onnan küldött tudósításokra. Seton-Watson alaposan felkészülhetett első magyarországi útjára, mert csak öt év múlva, a választási évben lépett először magyar földre. Bécsben működő angolok vették pártfogásukba.

Ekkor kezdődött együttműködése a befolyásos Henry Wickham Steed újságíróval, a The Times tudósítójával. A tőle kapott információk és ajánlólevelek birtokában indult el Magyarországra. Felfigyelt az éledező német nacionalizmusra, de általánosságban sokkal kedvezőbb véleménye alakult ki Ausztriá­ról, mint hazánkról. Kilenc hónapig utazgatott a történelmi Magyarország területén, ­kimerítően tájékozódott a románok, szerbek, horvátok és más kisebbségek életéről, problémáiról és célkitűzéseiről. Az általa megismert személyek (főként szlovákok, szerbek és románok) bőven ellátták anyagokkal az általuk sérelmezett magyarországi kisebbségpolitikáról. Az utazást követően a The Spectatorban elemezte az itteni helyzetet. Kiemelte: fő feladatának tekinti, hogy a kossuthi liberális eszmék bűvkörében élő brit közvélemény előtt felfedje Magyarország igazi arcát.

Ettől kezdve akár otthon volt, akár Európában utazgatott, folyamatosan a közép-európai térség újrarendezésén munkálkodott. Írásai a Monarchia, de főként hazánk ellen hangolták a brit közvéleményt, s ezáltal mintegy rákényszerítették a kormányra – vagyis inkább megkönnyítették számára –, hogy annak lerombolása mellett törjön pálcát. Az itt uralkodó viszonyokat taglaló könyvei általánosságban kiváló felkészültségről és jólinformáltságról tanúskodnak, amint azonban a magyar politikára, főként a kisebbségpolitikára terelődik a szó, azonnal szembeötlik előítéletessége, negatív elfogultsága, sőt magyarellenes beállítottsága. Jóllehet bírálatai nem teljesen indokolatlanok, mellőzi az ok-okozati összefüggések feltárását, alkalmasint kizárólag az okozatra koncentrál (legtöbbször a magyar hatóságok ellenintézkedéseire), s csupán egy oldalról, leginkább a magyarországi szlovákokéról világítja meg a problémát.

Az első világháború alatt a brit hírszerzésnek dolgozott. Terveket készített az ellenséges országokban kifejtett háborús propagandairodának, hogy miként lehet propagandaeszközökkel aláásni a Monarchia lakosságának morálját. Magánemberként részt vett a háborút lezáró béketárgyalásokon, ennek ellenére nagy befolyással bírt a határok kijelölésére. A Monarchia romjain saját államukat felépítő kis népek mohósága azonban nem ébresztett általános rokonszenvet, talán ebből eredt, hogy hazája nem mutatott különösebb hálát iránta. A párizsi béketárgyalásokon a brit delegációt vezető David Lloyd George­ miniszterelnök keserűen állapította meg, hogy a hazája határain kívül rekedt nagyszámú magyar népesség okán a térségben nem lesz béke. A kis szláv népeknek tett szolgálatával azonban Seton-Watson körükben hatalmas elismerést vívott ki.

A két világháború között már nem szentelt ekkora figyelmet Magyarországnak. Miért is tette volna? Hiszen már nem volt rá szükség. Záróakkordként mégis idekívánkozik a Londoni Egyetem Szláv Tanszékének alapításakor elhangzott előadása, amelyben rámutatott a történészek kiemelkedő szerepére a közép-európai politika alakításában, egyben felelősségére is a szándékos ferdítések, történelemhamisítások felhasználásában (!), továbbá az első világháborút követő európai változásokat és utóhatásukat értékelő vitaindítója.

Az utóbbi a BBC egy tíz adásból álló beszélgetéssorozatának bevezetőjeként hangzott el, majd nyomtatásban is megjelent. Ebben megállapítja, hogy az új európai határokat maguk a népek alakították ki, már jóval a Párizs környéki békék megkötése előtt. Arról viszont nem szól – sőt lélekszámot sem említ –, hogy vajon hogy döntött volna az a hárommillió magyar, aki idegen fennhatóság alá került, ha egyáltalán megkérdezik.

Mit készítenek elő a hazánk elleni mostani támadások? Mi zavarja a legjobban a brüsszeli hatalmasságokat a magyar politikában? Talán az, hogy a kormány családpolitikája nyomán még több lesz a magyar, ezért sehogy sem alakul ki egyensúly a környező kis szláv népekkel.

A Nyugat szempontjából az Európai Egyesült Államok, amely kezdettől Brüsszel elképzelése volt, de legalább egy ütközőzóna létrehozása körülbelül ötmillió magyarral Oroszország felé sokkal könnyebb geopolitikai megoldás lenne, mint egy erősödő és öntudatos Magyarország.

A szerző Balkán-szakértő

Ballai Attila vitaindító cikke Hírünk a világban címmel április 20-án jelent meg. Eddig hozzászólt Bayer Zsolt: Néma dzsinn ült Ady torkán, április 27.; Csinta Samu: Kolozsvári gyorstalpaló svájciaknak; Csóti György: Történelmi a mulasztásunk, április 30.; Orbán János Dénes: Nem keltik a jó hírünket, május 4.; Pálffy István: Világhírünk a világban, május 7.; Boross Péter: Ne aggódjunk a hírünk miatt!, május 11.; Surján László: A valós magyarságkép nyomában, május 16.; Bencsik Gábor: Az apám is ezt mondta róluk…, május 27.; Magyarics Tamás: Joe bácsi biztonsági érdekei, június 3.; Lovas Rezső: Mi a baj a magyarokkal? és Taxner Tóth Ernő: Bízni kell a kiválóság átütő erejében, június 6.; Kodolányi Gyula: Hírünk egy bajor vendéglőben, június 17.