Hírünk egy bajor vendéglőben

1992 tavaszán Garmisch-Partenkirchen csinos alpesi városkájának egyik sörözőjében magyarok és amerikaiak vacsoráztak egy hosszú asztalnál, békés beszélgetésben elmerülve.

A tárgyalóasztalok túlsó oldalán, Nyugaton csupa olyan vezető ült vele szemben, akiknek életében a politikai beavatást a filmhíradókban és televízión követett 1956-os budapesti harcok megrázó élménye hozta meg. Jacques Chirac, amikor Párizs polgármestereként és pártvezérként bemutatkozó reggelire jött el a Hotel de Crillonba, a kormányvendég Antall Józsefhez 1990 júniusában, lelkesen részletezte, hogyan dobálták ki és gyújtották fel a felháborodott párizsi diákok a kommunista pártszékház ablakán az aktákat és bútorokat a november 4-i szovjet invázió után.

A mi falunkban, otthon most megint mindenki csak a magyarokról beszél a kocsmában, tette hozzá.

Azokban az években sorra tapasztaltunk meg ilyen garmisch-partenkircheni pillanatokat Antall-lal nemzetközi tárgyalásainkon. Az ­1956-os forradalom óriási fordulatot hozott a magyarságképben, például éppen Franciaországban, fél évszázaddal Trianon után – és furcsa módon erről az új nimbuszról alig-alig esik szó ma a beszélgetésekben, ahol búsan összehajló magyarok oly gyakran diskurálnak a Nyugat értetlenségéről, ellenszenvéről, közönyéről.

A hiba a miénk, az olyasféléké, mint én vagyok, akik nem szóltunk eleget arról, hogy ­1956-os nagy erkölcsi felemelkedésünk hullámának hátán hogyan futott ismét nagy magasságokba a második, az 1989–90-es a nagyvilágban. Persze 1994 fél-visszarendeződése után kinek volt kedve ilyen emlékekkel vigasztalódni? Ki figyelt volna oda? De úgy látszik, hazatérő emigrán­saink történeteire, könyvekben közölt emlékezéseire sem figyelt oda a könnyen csüggedő, oly gyakran a levertség bűvös körébe zárkózó magyar köztudat.

Ez a történeti fordulat megítélésünkben annyira nagy volt, hogy amikor Ballai Attila a Magyar Nemzet mostani sorozatának vitaindító írásában méltán dicséri a Magyar Csillag 1943-as vitáját a külföldi magyar nemzetképről, akkor emlékeznünk kell arra, hogy annak az eszmecserének a résztvevői egy vízválasztó túlsó oldaláról üzennek felénk. Történelmünknek arról a mélypontjáról, amikor világossá vált a tisztánlátók előtt, hogy elkerülhetetlen lesz az ország kéthullámos megszállása, a nácik, majd a szovjetek által.

A tisztánlátás képességét és igényét kell dicsérnünk, mint Ballai Attila teszi, azt, hogy legjobb közíróink mindig szembenéztek a tényekkel, ha hangjukat nem nyomták el, s a fenyegető bajban mindig megkérdezték maguktól, mindnyájunktól, azt is, hogy mennyi benne a saját felelősségünk, hogy kell-e változtatnunk cselekvésünk módján, nem voltunk-e vakok vagy kényelmesek. Ezt tanítja az ­1943-as Magyar Csillag-ankét nekünk – Illyés Gyula, Keresztury Dezső és mások magatartásának példáját.

De éppen Keresztury az, aki 1943-ban a múltnak olyan végzetesen rögzült közhelyeire hivatkozik a külföldi gondolkodásban, amelyeket az 1956-os forradalom szabad szele végképp kisöpör majd több mint fél évszázadra. Hirtelen kisöpörte Európa fejéből „Hitler utolsó csatlósának” legendáját, amelyet oly kéjesen használtak bunkónak Rákosi Mátyásék és mások is. A hunok rokonaiét (így hívták a franciák a megszálló németeket). Meg a régebbi beidegződéseket, a Habsburgok által oly hosszan és buzgón terjesztett magyarságképet zabolátlan és műveletlen nemesekről meg az iparkodás hiányáról, holott a Habsburg pénzügypolitika mindent megtett – mint Kossuth és Széchenyi panaszolta – a magyar gazdaság önálló mozdulatainak elfojtására.

Méltán merül fel a kérdés, vajon a kedves bajorok, akik Garmisch-Partenkirchenben így ünnepeltek bennünket azon az estén, gyökeresen mást gondolnak-e most rólunk, amikor a Süddeutsche Zeitung menetrendszerű ócsárlásait olvassák a magyar álláspontról migráció-, nemzet- és Európa-ügyben? Hiszen München, ahol a bajor hetilap megjelenik, nem esik messze az alpesi városkától.

Azt gyanítom, hogy a közemberek megítélésében nem csökkent presztízsünk az 1990-eshez képest. Inkább a címekben főszereplő nagypolitika egyes politikailag korrekt köreiben. A Nyugat sokat idézett vezető lapjait, a The Washington Postot vagy a Le Monde-ot sokkal kevesebben olvassák ma, mint fénykorukban. Egy belterjes és szigorúan fegyelmezett újságírókör írja ezekbe a lapokba a cikkeket egy politikai és értelmiségi elitnek, amelyik egyre jobban elszakadt a valóságtól és a választóktól.

Vigasztaló-e vagy sem, felidézem, hogy negyedszázaddal ezelőtt ugyanezekben a lapokban gyakran hangzottak el ugyanazok a ferdítések és ítéletek a magyar politikáról – s gyakran ugyanazokból a tollakból –, mint 2010 óta. A tanulságokat persze elemezni kell, de már nehezen rendülök meg e kampányoktól – talán a vehemencia lett nagyobb, s a hatás egyre csökkenő.

Az emberek nem hülyék, bár próbálják hülyíteni őket elegen – sok politikus és publicista felejti el manapság a jó politikának ezt az alaptételét. Tehát ha nem kapnak hiteles híreket és véleményeket a „mérvadó” helyekről, az egyszerű, normális emberek a sokat és méltán csepült, de az írott sajtónál mégis szabadabb interneten megalkotják a maguk ezerágú információs hálózatát.

Ezek híreit és magyaráza­tait jóval többen olvassák, mint az említett orgánumokat. S aztán, micsoda meglepetés, e lenézett plebsz Donald Trumpot választja meg az Egyesült Államok elnökének. És ez – tévedés ne essék! – nem pusztán a digitális technológia és szervezett aktivizmus műve, hanem elsősorban a tartalomé és beszédmódé.

Vagyis amikor megkérdik, hogy milyen a hírünk a világban, akkor kérdéssel kell válaszolnunk a kérdésre. Hol? Kik között, milyen rétegekben és körökben? Milyen szakmákban? A politikusok és a sajtó véleménye sosem hanyagolható el döntési és információs hatalmuk ­miatt – de az a kép, amely egy nemzetről külföldön kialakul, és a döntéshozót is befolyásolja, olykor váratlanul, számtalan forrásból nyeri alkotóelemeit; és a mélyáramok, a hajszálcsövesség útjai ebben a televényben szinte követhetetlenek.

Tudunk néhány forrásról, amelyik igen fontos a nemzetkép formálásában. Fontos a mindennapi nagydiplomácia és a mindennapi profi diplomácia – egy külföldre kirendelt diplomata minden, mégoly könnyed asztali beszélgeté­sében alakít a nemzetképünkön is. Önkéntelenül, a mentalitásával is. Fontos a népi diplomácia, a gazdag és eleven személyes kapcsolatok. Fontosak a kultúra és a sport sikertörténetei, a mítoszaik is, mint az Aranycsapaté. Fontosak a nyitott határok, amelyek lehetővé teszik, hogy a nemzeti karakterek megnyilatkozzanak egymásnak a természetes érintkezésben; és lelepleződjenek a rossz klisék, a tudatlanságra alapozó ellenségképzés hazugságai.

Fontos az, hogy a politika által sugallt nemzetkép hazai elfogadottságon alapuljon, és hogy a politikai gondolatok mögött minél egészségesebben működő társadalom, jó mentalitás, erős kultúra és erős gazdaság álljon. Lehet nemzetképet nagy erőfeszítésekkel kimódolt látszatokból alkotni meg a külföld (és önmagunk) számára, s ez hozhat is nagypolitikai sikereket, lásd a román imázsépítés és külpolitika elmúlt száz évét. Minél közelebbiek a bizánci hatások, annál gyakoribb a látszat és valóság ilyen kettőssége egy országban, s ennek a sok évszázados bizantinizmusnak a zónája bizony nem kicsi sugarú ma sem.

Nekünk Közép-Európában az együttműködés útját kell járni, ahol lehetséges és természetes. A magyar politikának az elmúlt negyed évszázadban nagy – s jellemzően erős történelmi gyökerű – újítása volt a visegrádi együttműködés. Miután Antall József Václav Havellel és Lech Walesával a NATO küszöbére vitte a ­V3-as, majd V4-es formáció országait, Orbán Viktor a legjobb történelmi pillanatban lehelt lelket ismét a sutba vágott klubba. Mostan talán végre a V4-ek meg tudják értetni Európa felelős főivel azt, amiben 1987–1989-ben hittünk: hogy annyi évtized szenvedése során régiónk népei olyan spirituális igazságokat véreztek ki magukból, amelyek egész Európának hozhatnak megújulást.

A szerző író, a Hungarian Review főszerkesztője, Antall József külpolitikai főtanácsadója volt

Ballai Attila vitaindító cikke Hírünk a világban címmel április 20-án jelent meg. Eddig hozzászólt Bayer Zsolt: Néma dzsinn ült Ady torkán, április 27.; Csinta Samu: Kolozsvári gyorstalpaló svájciaknak és Csóti György: Történelmi a mulasztásunk, április 30.; Orbán János Dénes: Nem keltik a jó hírünket, május 4.; Pálffy István: Világhírünk a világban, május 7.; Boross Péter: Ne aggódjunk a hírünk miatt!, május 11.; Surján László: A valós magyarságkép nyomában, május 16.; Bencsik Gábor: Az apám is ezt mondta róluk…, május 27.; Magyarics Tamás: Joe bácsi biztonsági érdekei, június 3.; Lovas Rezső: Mi a baj a magyarokkal? és Taxner Tóth Ernő: Bízni kell a kiválóság átütő erejében, június 6.