1992 tavaszán Garmisch-Partenkirchen csinos alpesi városkájának egyik sörözőjében magyarok és amerikaiak vacsoráztak egy hosszú asztalnál, békés beszélgetésben elmerülve. A söröző többi asztalánál a városka polgárai, baráti asztaltársaságok üldögéltek, valamivel hangosabban, de igen civilizáltan, s nemigen vetettek ügyet az angolul diskuráló külföldiekre. Megszokták évtizedek alatt, hogy amerikaiak élnek köztük, a NATO európai akadémiájának munkatársai és vendégei.
Egy pillanatban hirtelen elnémult a duruzsoló terem: a tulajdonos lépett asztalunkhoz ünnepélyesen, megkérdve, hogy valóban magyarok vannak-e a társaságban. Igenlő válaszunkra a terem főhelyére lépve pohárköszöntővel üdvözölt bennünket, kifejezve „a németek örök háláját a határokat megnyitó magyar nemzet iránt”.
Beszédét óriási ováció fogadta a bajor törzsközönség részéről, majd egy kórusban elénekelt dal is, amelyet felállva, rögtönzött köszönőbeszéddel illett viszonoznom, ugyancsak borospohárral a kezemben. Mi tagadás, meg voltam illetődve, és amerikai társainknak is tetszett a spontán ünneplés – bennfentesek voltak 1989 politikájában, de ilyesmit még nem tapasztaltak meg a spontaneitást oly nagyra becsülő náció gyermekei.
A sörözői köszönet és ünneplés mélyen hiteles volt. Másnap kora reggel felsétáltam a temetődombra: a temető főhelyén emlékkápolnát találtam, amelynek falára felvésték a világháborúban elesett helyi férfiak neveit. A magas falat belepték a nevek, idősebb és főleg fiatalabb férfiak neve. A frontra vitt ötvenesek, negyvenesek, harmincasok, húszasok és tizenévesek. Uramisten, gondoltam, hány aktív korú férfi maradt életben 1945-re a városkában, Adolf Hitler végzetes, őrült háborúja után? S valóban, a német tragédia német sebeinek behegedéséhez mennyire nagyon kellett a mi 1989-es határnyitásunk, a kettévágott ország újraegyesítésének kezdőlökése – majd új kormányunk következetes támogatása a folytatáshoz!
Mindez ráerősített arra a nagyon jó magyarságképre, amit az 1956-os forradalom, a tehetséggel és tisztességgel beilleszkedő disszidensek és az ő történeteik építettek fel Nyugat-Európában és az egész földtekén több mint három évtized alatt. Antall József külkapcsolatainak sikerét az ő személyes hatásán túl ez is segítette.