idezojelek

Szárnyalás Szoboszlai vezérletével

Szoboszlai Dominik megállíthatatlanul száguld a csillagok felé. Szédítő magasságban szárnyal, játéka, hatása, lénye már tényleg csak a magyar labdarúgás legnagyobbjaihoz, egy-egy korszak kiemelkedő alakjaihoz, Puskás Ferenchez, Albert Flóriánhoz és Détári Lajoshoz mérhető. Szoboszlai ráadásul igazi vezérként húzza magával a teljes válogatottat. Ez tényleg csak a kezdet lenne? Belegondolni is hátborzongató.

Novák Miklós avatarja
Novák Miklós
Cikk kép: undefined

Az elmúlt lassan három évtizedben tudósítóként jelen lehettem a magyar labdarúgó-válogatott számos mérkőzésen. Óriási kegy, hogy kényszerű kritikusból idővel a siker krónikásává avanzsálhattam. Nehéz lenne megmondani, hogy akár úgymond szakmailag, akár érzelmileg melyik meccs volt a mélypont. Kínálja magát az akkor még Jugoszláviaként jegyzett déli szomszédtól az Üllői úton elszenvedett 7-1-es vereség, amit az 1986 után íródó átmeneti korszak végső, deklaratív lezárásának is tekinthetünk. Aztán a Bukarestben elszenvedett három vereség, átérezve a székely drukkerek fájdalmát, akik román állampolgárként a hazai szektorba jegyet váltva, románul motyogva szenvedték el a megaláztatást. A Norvégia elleni hazai 4-1-es kudarc, amelyen olyan elemi hibákat követtek el nyugati klubokban szereplő profi játékosok, hogy az ember nehezen szabadult a gondolattól, itt valami nagyon nincsen rendben, nem csak a futball törvényszerűségei igazgatják a történéseket. Vagy akár az Amszterdamban a hollandok kimérte 8-1-es vereség, ami után Egervári Sándor – meg sem várva Csányi Sándor véleményét – a régi idők szellemében rögvest lemondott.

ROSSI, Marco; SZOBOSZLAI Dominik, magyar labdarúgó-válogatott, Európa-bajnokság, kudarc, vereség, fordulat, SZalai Ádám, Dzsudzsák Balázs
Dzsudzsák Balázs, majd Szalai Ádám után csapatkapitányként Szoboszlai Dominik lett Marco Rossi  bizalmi ember (Fotó: MTI/Kovács Tamás)

Megrendítő kudarc, terhes örökség egytől egyig. A legmélyebben mégis egy alig öt évvel ezelőtti eset eresztett gyökeret a lelkemben. A Szlovákiától Nagyszombatban elszenvedett 2-0-s vereség 2019 márciusában. Az a meccs, amelyen Szoboszlai Dominik bemutatkozott a már Marco Rossi irányította nemzeti csapatban. Persze nem miatta keserű az emlék, senki sem várta és nem is remélte, hogy az akkor csupán tizennyolc éves reménység eldönti a mérkőzést.

VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Még a találkozó előtti lőporos hangulatban történt. A magyar szurkolók – akkor és ott zömében futballhuligánok – törtek, zúztak, szitkozódtak, robbantottak, harctérré változtatva az Anton Malatinsky Stadion környékét. Éppen egy háromgyermekes komáromi magyar családdal húzódtam fedezékbe. Társalogni kezdtünk, s idővel előhozakodtam a rutinszerű kérdéssel: kinek drukkolnak? A szlovákoknak – jött a meglepő válasz. S hozzá a magyarázat: mert ők jobban futballoznak. Úgy, hogy közben a családtagok egymás között magyarul beszélgettek.

A labdarúgás mint asszimilációs tényező eszköz. Noha éppen ennek ellenkezőjében hittünk mindig is: különösen a modern korban nincs még egy olyan tevékenység, ami jobban kifejezné a nemzeti egységet, ami jobban szolgálná a nemzeti identitást, mint a labdarúgás.

Azóta szerencsére nagyot fordult a világ. Nem is annyira a szlovákokhoz – hiszen ők is kijutottak a 2024-es Európa-bajnokságra – ,hanem magunkhoz képest. Amiben most lubickolunk, aminek minden pillanatát ki akarjuk élvezni, az a folyamat beteljesedése. Van egy morálisan és szakmailag is kiváló csapatunk, amellyel – a menthetetlen irigykedőket és gyűlölködőket leszámítva – azonosul minden magyar, s amelynek vezéregyénisége immár világszerte rajongott és elismert klasszis.

Nem egyik pillanatról a másikra jutottunk ide. Nehéz lenne pontosan meghatározni, mikor fordult át a dolog.

Az ezredfordulót követő években a magyar futballisták egyfajta elitklubként tekintettek a válogatottra, amelynek más dolga sincs, mint hogy csekély ellentételezés fejében az ő kiteljesedésüket szolgálja, segítse őket abban, hogy minél jobb szerződéshez jussanak. Ennek megfelelően a menedzserek is behálózták a válogatottat, megesett, hogy egyikük-másikuk a játékosokkal, edzőkkel együtt utazott mint a stáb egyik tagja. Egervári Sándor vette a bátorságot és szakított ezzel a gyakorlattal. Lett is belőle felzúdulás, Huszti Szabolcs, a korszak egyik legjobb magyar labdarúgója részben eme rossz közeg áldozata, noha hivatalosan sértettségében mondta le a válogatottságot. Átmenetileg a másik akkori kiválóság, Gera Zoltán is hátat fordított a csapatnak. Képzeljék el, amint – hogy ne mindig csak Szoboszlaival példálózzunk – Sallai Roland megüzeni, egy darabig ne várják haza, mert zokon vette a kapitány megjegyzését, bírálatát. Ugye elképzelhetetlen. Nem is olyan régen megtörtént.

Két ellentmondásos, egyszerre imádott és kiszekált játékos, Dzsudzsák Balázs és Szalai Ádám főszerepet játszott abban, hogy a magyar válogatott ismét a nemzet csapata lett. Dzsudzsák volt az első, aki bátran és érzelmesen beszélt arról, hogy neki a válogatott a legfontosabb. Kezdetben talán nem is alaptalanul volt okunk kételkedni az őszinteségé­ben, ám Dzsudzsák annyiszor elmondta ezt, hogy idővel nem csak ő maga, mi is elkezdtük elhinni, tényleg így van. Szalai Ádám kereken tíz éve, az amszterdami 8-1 után állt ki a nyilvánosság elé azzal, hogy elég a hülyítésből. Tartalmilag, szakmailag igaza volt, ám Szalaiból akkor még hiányzott az a belső mélység, ami hitelt adott volna a szavainak. A fölényes testbeszéde kevélységet sugallt, inkább egyfajta revansvágy, semmint felelősségteljes lelki emelkedettség fűtötte a gondolatait.

SZALAI Ádám; SZOBOSZLAI Dominik, magyar válogatott, Marco Rossi
Szalai Ádám adta át a stafétát Szoboszlai Dominiknek (Fotó: Filip Singer)

Mégis Dzsudzsák, majd Szalai volt az a két ember, aki felvette és a magasba emelte a zászlót. Hatásukról, a megteremtett csapatszellemről két érzelmes motivációs beszéd is tanúskodik. Dzsudzsák a Norvégia, Szalai pedig öt évvel később az Izland elleni Eb-pótselejtező előtt tüzelte fel a csapattársakat, utóbbi olyan elszántsággal, hogy még ma is kiráz a hideg, ha csak rágondolok.

Szalai Ádám a góljain, a csapatkapitányi szerepen túl ellátott még egy roppant fontos feladatot: Szoboszlai Dominik az ő példáján keresztül tapasztalhatta meg testközelből, mitől válik valaki a játéktudásán felül vezéregyéniséggé és persze tőle vette át a stafétát, a csapatkapitányi karszalagot. A Montenegró elleni, újabb megdicsőülést hozó meccs után azt próbáltam kiszedni Szoboszlaiból, meg tudná-e mondani, melyik volt az a pillanat, az az élmény, amely magával ragadta és áthatotta, hogy nincs szebb annál, mint a magyar válogatottért küzdeni, hát még a csapatot győzelemre vezetni.
Szoboszlai talán már egy szerencsésebb kor gyermeke, mentes a korábbi görcsöktől, kudarcoktól, mintha nem is értette volna a kérdést, egyszerűen így felelt: „Alapnak kellene lennie, hogy a saját hazádat képviseled, ez nem teher, hanem megtiszteltetés.”

Csak hogy röviden értelmezzük e mondat jelentőségét, üzenetét. A labdarúgás kiemelkedően a legnépszerűbb sportág. Napjainkban minden egyéb tevékenységet háttérbe szorítva a csapatsportokon, elsősorban tehát a labdarúgáson keresztül élhetjük meg együvé tartozva a nemzeti öntudatot. S a magyar válogatott világklasszis játékosa semmire sem büszkébb annál, mint hogy eme közösség boldogságának a forrása lehessen. Dacára annak, hogy a válogatott meccseket leszámítva tizenöt éves kora óta inkább csak vendégségbe, kikapcsolódni jár haza.

Honnan jött ez az ember? Honnan, kitől, miért kaptuk ajándékként?

Mindegy is, annak örüljünk, hogy itt van velünk, s reméljük, még itt is lesz legalább tíz évig. Ő maga ennél is többet akar. „Egyet megígérhetek a csapat nevében: ez csak a kezdet. Jövő nyáron olyat csinálunk, ami felejthetetlen lesz” – e szavakkal mondott köszönetet a szurkolóknak a támogatásért.

Szép lassan a kudarcokon szocializálódott középkorúak is elhiszik, hogy amit látunk, az nem egyszeri csoda, hanem egy új korszak egy-egy szerves állomása.

 

Borítókép: Szoboszlai Dominik magyar klasszis (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right
Huth Gergely avatarja
Huth Gergely

A TUDATOS POLGÁR – Az autonóm ember mint hiánycikk

Novák Miklós avatarja
Novák Miklós

Dzsudzsák téved: már nem a klub az első

Szőcs László avatarja
Szőcs László

Az USA választ, de rólunk is dönt

Bayer Zsolt avatarja
Bayer Zsolt

A szörnyek tényleg köztünk járnak

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.