Még a találkozó előtti lőporos hangulatban történt. A magyar szurkolók – akkor és ott zömében futballhuligánok – törtek, zúztak, szitkozódtak, robbantottak, harctérré változtatva az Anton Malatinsky Stadion környékét. Éppen egy háromgyermekes komáromi magyar családdal húzódtam fedezékbe. Társalogni kezdtünk, s idővel előhozakodtam a rutinszerű kérdéssel: kinek drukkolnak? A szlovákoknak – jött a meglepő válasz. S hozzá a magyarázat: mert ők jobban futballoznak. Úgy, hogy közben a családtagok egymás között magyarul beszélgettek.

A labdarúgás mint asszimilációs tényező eszköz. Noha éppen ennek ellenkezőjében hittünk mindig is: különösen a modern korban nincs még egy olyan tevékenység, ami jobban kifejezné a nemzeti egységet, ami jobban szolgálná a nemzeti identitást, mint a labdarúgás.

Nem egyik pillanatról a másikra jutottunk ide. Nehéz lenne pontosan meghatározni, mikor fordult át a dolog.

Az ezredfordulót követő években a magyar futballisták egyfajta elitklubként tekintettek a válogatottra, amelynek más dolga sincs, mint hogy csekély ellentételezés fejében az ő kiteljesedésüket szolgálja, segítse őket abban, hogy minél jobb szerződéshez jussanak. Ennek megfelelően a menedzserek is behálózták a válogatottat, megesett, hogy egyikük-másikuk a játékosokkal, edzőkkel együtt utazott mint a stáb egyik tagja. Egervári Sándor vette a bátorságot és szakított ezzel a gyakorlattal. Lett is belőle felzúdulás, Huszti Szabolcs, a korszak egyik legjobb magyar labdarúgója részben eme rossz közeg áldozata, noha hivatalosan sértettségében mondta le a válogatottságot. Átmenetileg a másik akkori kiválóság, Gera Zoltán is hátat fordított a csapatnak. Képzeljék el, amint – hogy ne mindig csak Szoboszlaival példálózzunk – megüzeni, egy darabig ne várják haza, mert zokon vette a kapitány megjegyzését, bírálatát. Ugye elképzelhetetlen. Nem is olyan régen megtörtént.

Két ellentmondásos, egyszerre imádott és kiszekált játékos, Dzsudzsák Balázs és Szalai Ádám főszerepet játszott abban, hogy a magyar válogatott ismét a nemzet csapata lett. Dzsudzsák volt az első, aki bátran és érzelmesen beszélt arról, hogy neki a válogatott a legfontosabb. Kezdetben talán nem is alaptalanul volt okunk kételkedni az őszinteségé­ben, ám Dzsudzsák annyiszor elmondta ezt, hogy idővel nem csak ő maga, mi is elkezdtük elhinni, tényleg így van. Szalai Ádám kereken tíz éve, az amszterdami 8-1 után állt ki a nyilvánosság elé azzal, hogy elég a hülyítésből. Tartalmilag, szakmailag igaza volt, ám Szalaiból akkor még hiányzott az a belső mélység, ami hitelt adott volna a szavainak. A fölényes testbeszéde kevélységet sugallt, inkább egyfajta revansvágy, semmint felelősségteljes lelki emelkedettség fűtötte a gondolatait.

Mégis Dzsudzsák, majd Szalai volt az a két ember, aki felvette és a magasba emelte a zászlót. Hatásukról, a megteremtett csapatszellemről két érzelmes motivációs beszéd is tanúskodik. Dzsudzsák a Norvégia, Szalai pedig öt évvel később az Izland elleni Eb-pótselejtező előtt tüzelte fel a csapattársakat, utóbbi olyan elszántsággal, hogy még ma is kiráz a hideg, ha csak rágondolok.

Szalai Ádám a góljain, a csapatkapitányi szerepen túl ellátott még egy roppant fontos feladatot: Szoboszlai Dominik az ő példáján keresztül tapasztalhatta meg testközelből, mitől válik valaki a játéktudásán felül vezéregyéniséggé és persze tőle vette át a stafétát, a csapatkapitányi karszalagot. A Montenegró elleni, újabb megdicsőülést hozó meccs után azt próbáltam kiszedni Szoboszlaiból, meg tudná-e mondani, melyik volt az a pillanat, az az élmény, amely magával ragadta és áthatotta, hogy nincs szebb annál, mint a magyar válogatottért küzdeni, hát még a csapatot győzelemre vezetni.
Szoboszlai talán már egy szerencsésebb kor gyermeke, mentes a korábbi görcsöktől, kudarcoktól, mintha nem is értette volna a kérdést, egyszerűen így felelt: „Alapnak kellene lennie, hogy a saját hazádat képviseled, ez nem teher, hanem megtiszteltetés.”

Honnan jött ez az ember? Honnan, kitől, miért kaptuk ajándékként?

Mindegy is, annak örüljünk, hogy itt van velünk, s reméljük, még itt is lesz legalább tíz évig. Ő maga ennél is többet akar. „Egyet megígérhetek a csapat nevében: ez csak a kezdet. Jövő nyáron olyat csinálunk, ami felejthetetlen lesz” – e szavakkal mondott köszönetet a szurkolóknak a támogatásért.

Szép lassan a kudarcokon szocializálódott középkorúak is elhiszik, hogy amit látunk, az nem egyszeri csoda, hanem egy új korszak egy-egy szerves állomása.

Borítókép: Szoboszlai Dominik magyar klasszis (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)