Szellemi erőforrásaink kiaknázása

Külföldi hungarológiai műhelyekre van szükség, hogy a még meglévő jóindulatú külföldi kutatóknak legyen hova fordulniuk, ha Magyarországról tudni akarnák az igazságot.

A római La Sapienza Egyetemen 1985-ben alapított, tizenkét olasz egyetemet összefogó Hungarológiai Központ szervezésében 1989 és 2000 között húsznál több nemzetközi konferenciát rendeztünk, kötetet jelentettünk meg a XX. századi magyar történelem, kultúra fő kérdéseiről és támogattuk a modern magyar irodalmi művek kiadását.

Sajnos ez a kezdeti lelkesedés a külföldi közvéleményben a magyar és a közép-európai változások iránt a ma liberálisnak nevezett posztkommunista pártok hatalomba való visszatérésével csökkent, főleg mert a nyugati üzleti körök is ennek örültek, hiszen könnyebb volt a már korábban kialakított üzleti kapcsolataikat a régi emberekkel, illetve fiaikkal, üzlettársaikkal folytatni. Ezért a nyugati média is elkezdte hangoztatni és terjeszteni, hogy a választásokat megnyert pártok jobboldaliak, nacionalisták, nem lehet velük együttműködni, szemben az ’56-os forradalmárnak és demokratának nem nevezhető Horn Gyulával és pártjával, illetve a velük összeálló, magukat merészen mindent tudóknak beállított liberálisokkal. (Na és? – mondhatnánk Horn Gyula után szomorúan.)

Hogy mindez megtörténhetett, annak az is oka volt, hogy a rendszerváltás utáni jobboldali kormányok az ellenzékkel folytatott harcaik közben nem fordítottak elég gondot arra, hogy kapcsolatban legyenek magyarszimpatizáns külföldi értelmiségiekkel és azok kulturális centrumaival.

Határozott meggyőződésem, hogy ma Nyugaton nem a magyar diaszpóra számának csökkenése és átalakulása a fő probléma, hanem az, hogy míg a XX. század utolsó két évtizedében az összes nyugati ország legalább egy egyetemén komoly magyar tanszék működött, ezek mind megszűntek vagy csak nyelvtanítással foglalkozó lektorátussá alakultak át.

Olaszországban a rendszerváltáskor még kilenc egyetemen (Bologna, Firenze, Milánó, Nápoly, Padova, Pavia, Róma, Torino, Udine) létezett magyar tanszék, ma már csak két intézményben működik kinevezett egyetemi tanár által vezetett magyar tanszék (Firenzében és Padovában), míg Nápolyban, Rómában és Udinében csak szerződéses tanársegédek és lektorok biztosítják (még egy ideig) a magyar oktatást. Ez pedig nem valami természeti katasztrófa vagy Magyarország-ellenes aknamunka eredménye volt, hanem annak következménye, hogy egyik kormánynak sem volt átgondolt kulturális külpolitikája, mely a magyar diaszpóra mellett támogatta volna a 80-as években a nagy európai egyetemeken kialakult komoly hungarológiai tevékenységet kifejtő egyetemi kutatóhelyek, folyóiratok, magyar tanszékek tevékenységét.

2011-ben, a kolozsvári hungarológiai konferencián és a Hitel folyóiratban megjelent cikkeimben erre a veszélyre hívtam fel a figyelmet, hogy amennyiben a magyar állam nem tesz baráti lépéseket, gesztusokat a külföldi egyetemeknek és a tudományos intézményeknek (lektorok küldése, könyvadományok, az egyetem vezetőinek magyarországi meghívása, a nagykövetségek állandó udvarias figyelme a befolyásos kultúrpolitikusok iránt stb.), akkor a már idős magyar tanárok közelgő nyugdíjba vonulása után a szintén veszélybe került nagyobb idegen nyelvi és irodalmi tanszékek fogják maguknak megszerezni a magyar tanárok bérkeretét, és a magyar tanszékek a legjobb esetben csak a magyar nyelv tanításával foglalkozó lektorátussá alakulnak át.

Sajnos Kasszandra-jóslatom majdnem teljesen bevált. A nyugat-európai és az amerikai kontinens magyar tanszékei sorban megszűntek, egyre kevesebb az igazi hungarológus külföldi egyetemi kutató, és aki még maradt, az sem kap segítséget a munkájához.

Pedig csak ők védhetnék meg jó hírünket a világban, mert az semmit sem ér, ha egy külföldön ismeretlen magyar publicista egy magyar újságban jól megmondja magyar nyelven, hogy a nyugati újságok magyarországi híreikben legtöbbször csúsztatnak, magyarul: hazudnak. Ezt eredményesen csak egy külföldi szakember teheti meg a saját országa nyelvén, újságaiban, országa kulturális légkörének és történeti tudatának ismeretében, a tények pontos dokumentálásával. Ehhez külföldi hungarológiai műhelyekre van szükség, hogy a még meglévő jóindulatú külföldi kutatóknak legyen hova fordulniuk, ha Magyarországról tudni akarnák az igazságot. Nem panaszkodni kell, hogy a külföldiek nem ismernek minket, hanem tenni is kellene ez ellen.

El kellene érni, hogy az Európa nagy kulturális központjainak számító városok egyetemein, ahol a XX. században hagyományosan magyar tanszékek működtek, továbbra is egyetemi tanszéki szinten (tudományos színvonalon) folytatódjék vagy újrakezdődjék a magyar történelem, irodalom, nyelv és nyelvészet oktatása, valamint a külföldi magyar intézetek tudományos tevékenysége.

Nem ártana megfogadni Ady Endre intését: „S akik még vagytok, őrzőn, árván, / Őrzők: vigyázzatok a strázsán”.

A szerző a római La Sapienza Egyetem magyar tanszékének nyugdíjas professzora

Ballai Attila vitaindító cikke Hírünk a világban címmel április 20-án jelent meg. Eddig hozzászólt Bayer Zsolt: Néma dzsinn ült Ady torkán, április 27.; Csinta Samu: Kolozsvári gyorstalpaló svájciaknak; Csóti György: Történelmi a mulasztásunk, április 30.; Orbán János Dénes: Nem keltik a jó hírünket, május 4.; Pálffy István: Világhírünk a világban, május 7.; Boross Péter: Ne aggódjunk a hírünk miatt!, május 11.; Surján László: A valós magyarságkép nyomában, május 16.; Bencsik Gábor: Az apám is ezt mondta róluk…, május 27.; Magyarics Tamás: Joe bácsi biztonsági érdekei, június 3.; Lovas Rezső: Mi a baj a magyarokkal?; Taxner Tóth Ernő: Bízni kell a kiválóság átütő erejében, június 6.; Kodolányi Gyula: Hírünk egy bajor vendéglőben, június 17.; Gyetvai Mária: Seton-Watson, a főkolompos, június 25.; Náray-Szabó Gábor: Rossz a sajtónk, mi ezzel a baj?, június 30.; Csizmadia Ervin: A Magyarország–Európa-nexus, július 5.; Schöpflin György: Mi magunk vagyunk az alternatíva, július 11.