mintaállam hírünk a világban svájc nyugat alpesi ország

Nekünk Svájc kell

Ne azt kérdezzük, hogy milyen a kép rólunk. Tegyük föl a kérdést, mit tehetünk azért, hogy pozitív legyen rólunk a kép, hogy tiszteljenek bennünket.

Boros János

2019. 07. 27. 9:19

Zermatt, 2018. június 22. A 4478 magas Matterhorn Zermatt falu közelébõl nézve 2018. június 22-én. (MTI/EPA/Valentin Flauraud) Fotó: Valentin Flauraud Forrás: MTI

Harmadszor, a politikusokat, a befektetőket nem érdeklik az újságok. Őket is folyamatosan támadják, és ahol sokrétű a véleményalkotás és az újságírás, senki nem ijed meg bizonyos médiumok tendenciózus véleményalkotásától. A Magyarországon beruházó cégek nem rendülnek meg, ez megnyugtató, miközben felvethetjük, miért nem mi ruházunk be külföldön, és miért nem örülnek nekünk, ha nagy cégeinket más országokban telepítjük. Negyedszer, ha valaki belenéz a világ legerősebb országának szabad sajtójába, megdöbbenhet: saját országuk történelmét, intézményeit, politikusait sokkal vehemensebben támadják belülről, mint Magyarországot kívülről (vagy akár belülről).

Mondják, vannak szerencsésebb népek, és azokat jobban tisztelik, de a szerencsét alakítani kell, elébe kell menni. A svájciak elébe mentek a szerencséjüknek, Flüei Szent Miklós elvei szerint nem terjeszkedtek, hanem a magukét védték.

Svájcot a gazdagsága, jóléte, rendezettsége, kiszámíthatósága miatt tisztelik, ám ha statisztikát készíthetnénk a külföldi sajtóban, lehet, hogy legalább annyi kritikus vélemény születik róla, mint Magyarországról. Svájc a középkor óta építi a maga Európai Unióját, mára ellennarratívává vált Európán belül. Csekély mértékben érdekli a svájciakat, hogy mit írnak róluk külföldön, és a kritika sem zavarja őket. Nemcsak a gazdagságuk, de országuk szerkezetének morális alapzata adja öntudatukat. Négy nyelv, négy kultúra – egy virágzó, közösen szeretett országban.

A kilencvenes években épp e sorok írója vetette föl félig (de csak félig) tréfásan, hogy Magyarországnak nem az Európai Unióhoz kellene csatlakozni, hanem felvételét kellene kérnie a helvét konföderációba. A legtöbb kanton felvételi kérelemmel lett az ország része, Magyarország ezt miért ne tehetné meg? Az utolsó kanton, Jura, 1979-ben lett teljes jogú tag. Genf is csak a XIX. század óta svájci kanton. 1989 – milyen szép dátum lehetett volna, Magyarország Svájc kantonja, az alpesi országnak egy ötödik hivatalos nyelvet ajándékozva. Hol tarthatnánk már, ha fölvettek volna bennünket?

Magyarnak születni sors. Ha ma itt születsz, és nem a Lajtától nyugatabbra, anyagi értelemben relatív szegénységre születsz. Nyelvi értelemben sokkal több erőfeszítésre lesz szükséged, hogy megtanulj más nyelveket. Az önsajnálat társadalmába érkezel, hiszen már ez a két tényező is elég indok lehet a búslakodásra.

De meg is lehet fordítani a képet. Egy nagyon távoli és titokzatos nyelvből jőve, indogermán beszélgetőtársaid érdeklődéssel fognak feléd fordulni, ha jól kommunikálsz a nyelvükkel. Egy csapásra valamiben és valamivel több leszel náluk. Ebbe kell kapaszkodni.

Ne azt kérdezzük, hogy milyen a kép rólunk. Tegyük föl a kérdést, mit tehetünk azért, hogy pozitív legyen rólunk a kép, hogy tiszteljenek bennünket, hogy ne csak a német és holland kisnyugdíjasoknak érje meg idetelepülni. Nem cél az irántunk való érdeklődés, hanem következmény. Legyünk olyan jók a népek versenyében, hogy érdekesek legyünk. Ha úgy is érezzük, hogy azok vagyunk, ezt rajtunk kívül még nem tudják elég sokan.

Felsorolásképpen néhány példa, amin változtatni kellene. Egy hosszabb ideig külföldön élő magyar hazatérve úgy érzi, fülledt országba került, mintha dunsztosüvegbe érkezne, és parafrazálja a nagy mondást, „nyelvébe zárt a nemzet”. Ha gyerekei iskolába kezdenek járni, rádöbben, hogy szinte ugyanúgy zajlik minden, mint évtizedekkel ezelőtt.

Sok gyerekre jut egy nagy óraszámú, versenyképtelen javadalmazású tanár. Miért hisszük, hogy versenyképtelen feltételek közt felnövő ifjúságunk versenyképes országot fog létrehozni? Nem jutott el harminc év alatt a hír idáig (másfél óra repülőút), hogy egy svájci középiskolai tanár fizetése megfelel az ottani banki középvezetők fizetésének, miközben heti kötelező óraszáma tizenhét? A tanórák magas színvonalúak, a tanári állásokra a legjobbak versenyeznek, a külföldi gazdagok tolonganak a svájci középiskolai helyekért.

Sok lenne hát a teendő, az egyik legfontosabb, hogy a lehető legtöbb magyar állampolgár tanuljon meg olvasni és beszélni angolul, németül vagy franciául. Ne politikai okokból, kényszerből, karriervágyból – hanem tudásvágyból és érdeklődésből. Ez utóbbiakra motiválni kell, az óvodától kezdve. Kevés gyerek egy jól megfizetett óvó vagy tanító nénire, az indulás egyik első lépése. Ha a legtöbb magyar ember jól beszél idegen nyelveket, akkor a külföldi újságírók őket is megkérdezik, illetve ők is be tudnak majd írni a vezető lapoknak, hogy hahó, nem úgy van az, ahogy az újságjukban áll! És ha fogalmai is lesznek hozzá, érvelni is fog tudni a levélben.

Érvelni? Ehhez biztos fogalomhasználat kell. Nem elég majd a nyelveket tudni, a fogalmakkal is bánni kell tudni. Ezek tudománya a filozófia. A jó, európai gyökerű filozófiát és etikát széles körben kellene tanítani. Ha nem ismerjük a fogalmak történetét, használati körét, viszonyait, akkor a fogalmak uralkodni fognak rajtunk és azt az ideológiát fogjuk szajkózni, amelyet éppen megpróbálnak belénk gyömöszölni. Álvalóságok álfogalmai vándorhangyákként fognak az agyunkban mászkálni. Számos európai országban érettségi tárgy a filozófia, az egyetemek valamennyi karán vannak ilyen programok. Ezen nálunk is változtatni kell, azzal, hogy nem a magyarországi balliberális, belterjes, ELTE-n tenyésztett filozófiát kell közvetíteni, hanem amit Párizsban, Oxfordban, a Harvardon és hasonló egyetemeken tanítanak.

A magyarországi egyetemek várják valódi megalapításukat. Nincs anyagi függetlenségük, nem kompetitívek, el vannak zárva a világ egyetemeitől. Nem politikai, hanem nyelvi és gazdasági elzártságról van szó. Kultúránk képviselői nem foglalnak el kulcspozíciókat külföldi egyetemeken. Az Egyesült Államok két jelentős diplomataképző iskolájában évtizedeken keresztül cseh és román professzorok tanították és értelmezték a kelet-európai történelmet. Van teendő. Tetteinkkel a jövő történelmét írjuk.